– Néhány hónappal ezelőtt, az arany diploma kapcsán életútjáról beszélgettünk. Október 23-án „Mezőberényért” kitüntetést vehetett át Nagy Ferenc, nyugalmazott iskolaigazgató. Akkor, ott Önnek szólalt meg himnusz. Milyen érzéssel, gondolattal vette át a kitüntetést?
– Az aranyoklevél, vagy másképpen aranydiploma olyan dokumentum, amely annak igazolására szolgál, hogy valaki ötven évvel korábban szerzett felsőfokú végzettséget. Szövege tartalmazza: „… ötven éven át kifejtett értékes szakmai tevékenységét elismerjük. Ennek bizonyságául állítottuk ki…” Ez szerepel minden egyes díszoklevélben, vagyis nem egyedi – ezért kevésbé személyre szabott.
Ezzel szemben a „Mezőberényért” kitüntetést csak keveseknek, s közöttük nekem ítélte meg a város Képviselő-testülete – vagyis egyedi, valóban személyre szabott, igazi elismerése egy fél évszázados életműnek.
A Himnusz…míg polgármester úr a kitüntetés odaítélésének kritériumait ismertette, addig bennem az ötvenöt évvel ezelőtti hallgatói eskütétel mozzanatai idéződtek fel. Ott, és akkor is elénekeltük, majd fogadalmat tettünk arra, hogy tanulmányi kötelezettségünknek eleget teszünk, majd munkánkkal a közoktatást szolgáljuk – a haza javára. A Himnusz hangjai most is mélyen érintettek, szívbe markoló volt, hatása végig kísért a Körösi Mihály képviselő úr által ismertetett méltatás alatt is.
Felemelő érzés volt átvenni, a baráti kézfogással átadott kitüntetést, majd az ünnepség végén a számtalan gratulációt fogadni. Igazán ezekből éreztem a megbecsülést, a tiszteletet, mezőberényi működésem elismerését.
– „Sikerek és kudarcok kísérték munkámat” … - mondta akkor. Mennyiben értékelte át ez a kitüntetés a kudarcokat és a sikereket? Hogyan fogalmazná meg, mit jelent Önnek most, és a jövőre nézve ez a kitüntetés?
– Valóban, mindkettőben volt részem. A kudarcokból levont tanulságok gyakran jelentették a sikerekhez vezető út kiinduló pontját. Erre példa: az egykori 1. Sz. Ált. Iskolában kis létszámú, felzárkóztató osztályok szervezésével jelentősen csökkent a bukások száma a felső tagozatban. Egy gazdasági átvilágítás következtében ezt a megoldást meg kellett szüntetni, mire ismét egyre több tanuló bukott. Ebből a kudarcból született a nívócsoportos oktatás rendszeresítése, mely hatékonynak bizonyult.
Különben a kudarc érzete az idővel fokozatosan halványul, az eredmények, a sikerek fényében. Ez a kitüntetés nekem pedig azt példázza, hogy a közvéleményben és a döntéshozók véleményében az öt évtizedes munkám a számottevő. Számomra a legnagyobb elismerést jelenti a kitüntetés. Ami a jövőt illeti: a kitüntetés feljogosít, sőt kötelez arra, hogy erőm szerint tegyek „Mezőberényért”.
– Meg tudta valósítani azt, amit az életről, a szakmáról elképzelt?
– Gyermekkorom családi környezetéből, iskoláimból, főiskolai éveimből a munka iránti szeretetet hoztam magammal Mezőberénybe 1959-ben. Hét évi tanárkodás után 1966-ban kaptam az első igazgatói kinevezésemet az egykori 2. Sz. Ált. Iskola vezetésére. Váratlanul, felkészületlenül ért a kinevezés, és akkoriban nemigen volt helye az egyéni koncepciónak, szinte mindent csak végre kellett hajtani. A „hogyan?” azonban meghatározó volt egy-egy iskola, tantestület arculatára. Én az életszerű iskola megteremtésének híve voltam, és amennyire a törvények és rendeletek, a túlszabályozottság ezt engedte, meg is valósítottam. Említhetem a Kabinet-rendszert, a szakosított tantervű oktatást, az úttörő cseretáboroztatást, a nemzetközi sportkapcsolatokat stb. De nem hagyhatom említés nélkül azt sem, hogy két nagyszerű tantestülettel értem el az eredményeket, s nem csak az én érdemem volt mindez. Továbbá nagy eredménynek tartom az alapfokú művészetoktatás megszervezését, amelynek folyamatában részt vettem, sőt tanítottam is ott néhány tanévben.
Nyugdíjazásomat követően a gimnáziumban tanítottam a vizuális kultúra tantárgyait. Ekkor jöttem rá igazán arra, hogy mindig is a tanítás hiányzott nekem: olyankor az igazgatói gondokat el lehetett felejteni. Pedig azokon kívül is voltak embert próbáló feladatok a település politikai, társadalmi szervezeteinek tagjaként, vezetőjeként. De vállaltam és tettem ami tőlem tellett.
Az élet értelmét a munkában láttam, elsősorban az iskolai, a szakmai téren, nem feledve azonban a városért érzett felelősséget sem. Életem magánszférájára persze kevesebb idő jutott, ami miatt érzek lelkiismeret furdalást, egyszersmind örömöt és büszkeséget gyerekeim és unokáim boldogságát látva.
De örömmel és büszkeséggel tölt el az is, hogy egykori tanítványaim, iskoláim egykori tanulói nagy többségükben milyen nagyszerű emberekké lettek fizikai munkásként, vállalkozóként, vagy egyetemi tanárként.
Összegezve: az életről, a szakmáról elképzelteket többnyire sikerült megvalósítanom.
– Segítség lehet a mindennapokban egy jól megfogalmazott, tömör költői gondolat. A pedagógus kollégák által, az ünnepségen ajánlott szavak azok?
– Az ünnepségen elhangzott költői gondolatok, az igazgyöngyök – mélyen érintettek, csakúgy, mint a bevezető dal. A volt tanítványok, a későbbi kollégák közreműködésükkel hitelesítették igazán azt az elismerést, amit a kitüntetés kifejez.
Különösen az alábbi idézet érintett mélyen:…” minden gyereknek szüksége van arra, hogy legyen tanára, olyan valaki, akire 30 év múlva úgy emlékszik, hogy ő volt az én tanárom, ő tanított és nevelt engem.” Miért is érintett mélyen? Az én első és egyetlen osztályomból számosan jelentek meg személyesen osztályfőnökük kitüntetési ünnepségén. Ez a kötődés immár 47 éves! Hát, ezért szép és irigylésre méltó a pedagógus életpálya.
Az igazgyöngyök a míves ládikában egy kicsit visszatekintők, egy kicsit útravalók a jövőre nézve. Biztatás arra, hogy időnként átlapozzam a finom, míves papírok üzeneteit. Ígérem, ezt fogom tenni.
– Gratulálok a kitüntetéshez! Hiszem, hogy mindenki kapott ajándékba legalább egy „én tanárom”-at, és ha jelképesen is, ilyen alkalmakkor biztosan gondol rá.
Mezeiné Bátori Valéria
