A tárlata címe: Elölről kezdve. Miért is?
Kaptam egy felkérést, amit elfogadtam. Váratlanul ért, nagyobb sikere lett, mint gondoltam.
70 éves koromban ismerkedtem meg a digitális fotózással, két év munkája, 36 db színes
kép került bemutatásra. A cím innen ered. Nekem, mint fekete-fehér fotósnak, a hagyományos technika elkötelezettjének ez kihívás volt. Egy mai fiatal eleve digitálissal fog kezdeni. Onnan juthat el a fekete-fehérhez. Az én korosztályom abban nőtt fel, akkor még nem volt lehetőség csak a fekete-fehér fotók készítésére. A Magyar Fotómûvész Szövetségnek kb. 200 tagja van, akik szinte kivétel nélkül a fekete-fehér fotográfiával kezdték, ezzel érték el a tagságot.
Mit gondol, hogyan folytatja?
Valószínű, mind a kettőt csinálni kell. Egyrészt azért, mert az egyik kihívás, a másik pedig a múltam része. Nagyon szeretek laborálni fekete-fehéret. A labormunka kézműves munka, a digitális nem.
A kiállított képekben van valami, ami miatt jó rájuk nézni. A részletekben érzékelhetjük az egészet, az ember szeretetét, a szépség látását és megláttatásának szándékát. Halljuk, beszélünk arról, hogy a fotósnak "látnia kell". De hol van az a határ, ahol a fotós már nem amatőr, hanem művész?
Nem tudom megfogalmazni mennyi benne a tehetség, mennyi a szorgalom. Azt például csak úgy érzem, mit nem szabad és mit kell fényben fotózni. Ha a képnek nincs hangulata, akkor atmoszférája sincs. Ha atmoszférája nincs, nincs ami megfogja a nézőt. Tömöríteni kell és elhagyni.
Mit jelent ez?
Azt jelenti, hogy a látványból minden felesleges elemet ki kell zárni. Fel kell építeni egy tónusrendet, egy színrendet. Másképp gondolkozik az ember a színes, és másképp a fekete-fehér fotózásnál. Nagyon szeretem a napot. Ha fekete-fehér, akkor fontos a fény általi megvilágítás, a fekete-fehér tónusokat a fény kelti életre. Amikor meglátok valami részletet, megjegyzem, hány órakor voltam ott, mikor süt oda a nap, és tudom, akkor kell visszamennem. Ha színes, akkor szeretem elhagyni a napfényt, mert a szín önmagában
is szín.
Milyen témákat örökít meg szívesen?
Finom hangulatokat, városképet, apró részleteket. Környezet- és épületrészleteket.
Van kedvenc fotója?
Igazából nincs. Nem csak azokat szeretem, amikért díjat kaptam. Talán azokat, amihez egy-egy élmény is kötődik.
A gyerekkora, a diákévek ide kötik, itt járt általános iskolába és gimnáziumba.
Itt születtem, szüleim nagy szeretetben neveltek.
Mezőberénybe mindig szívesen jövök, hiszen haza jövök. Én ma is jó érzéssel gondolok a diákéveimre. Sokat kaptam a berényi tanítóimtól. Serfőző tanító nénitől, Winter tanító
nénitől, Bartókiné Erzsike nénitől, ….. Fontosak voltak számomra a gimnáziumban Adamik tanárnő magyar órái. Csupa olyan költők verseit olvastuk, elemeztük, akik képekben gondolkoztak. Amiket leírtak átgondoltam, felhasználtam hangulataikat a fotóimhoz. Kosztolányi, Márai, Simonyi hangulatai fogtak meg leginkább.
Jó érzés végigmenni azon az utcán, ahol az iskola van, a templom előtt, ahol konfirmáltam.
Heti vendég vagyok itthon.
A középiskola elvégzése után elkerültem a városból, a szakmát már kollégistaként szereztem. Majd a munkám más városban tartott. Megnősültem, született egy fiam. De az élet úgy hozta, elváltam.
Tisztelettel és szeretettel beszél azokról az elődökről, akiktől tanult. Mikor került a fotózás közelébe?
A berényi úttörőházban működő fotószakkörnek a tagja voltam, nagyon szerettem odajárni. Irányi István vezetésével minden csütörtök délutánt ott töltöttem. Már gyerekkoromban is nagyon érdekelt a fényképezés. A könyvtárban a fotózással kapcsolatos újságokat olvastam.
Putnoki Istvánnéhoz hét évig jártam tanulni. Országos pályázatokon vettem részt, ahol sikerélményt jelentett egy-egy díj elnyerése. Felvettek a Magyar Fotóművészek Szövetségébe, ahová szigorú elbírálás után lehetett bekerülni. Be kellett adni 30-40 képet, amelyeket szakértő bizottság bírált el.
Ha másról nem, a Mezőberényi fotóalbumokról biztosan sokaknak ismerős az Ön neve.
Igen. A két fotóalbum számomra azt is jelentette, visszaadhattam valamit szülővárosomnak.
Az első könyv tartalmazott fekete-fehér részt is, reprodukciókat, ill. régi képeket.
Az 1996-os kiadás az akkori Mezőerényt mutatja be.
Igyekeztem a múlt emlékeiből idézni, a Berényre jellemző hangulatokat visszaadni, eseményekről pillanatképeket közölni, a templomokat kívül-belül bemutatni. …
Az elmúlt évben megjelent könyv pedig a jelent mutatja be színes képekben. Úgy érzem, kedvező a fogadtatás. Az itt élő emberek azonosulni tudnak a képekkel, szeretik azokat, fontosnak tartják.
Szerencsés dolog, ha valakinek a hobbija a munkája egyben.
Igen. Az életben keveseknek adatik meg ez a szerencse. Én közéjük tartozhattam. Persze a munka nem mindig a saját akarat, elképzelés és gondolat mentén halad. Kompromisszumokat kell kötni, meg kell felelni a munkaadó elvárásainak, sokszor elképzeléseinek, elvárásainak. Ezt tudomásul kellett venni. Úgy érzem büszke lehetek az elvégzett munkámra.
Egy munkahelyen dolgoztam, ez biztonságot adott számomra. Ráadásul olyan közegben, ahol a művészetek jelenvoltak a mindennapokban.
A fotózás kétségtelenül napjaink legelterjedtebb hobbija.
Igen, nem véletlen. Ki ne rendelkezne már valamiféle fényképező masinával, legyen az mobiltelefon, régi családi fényképezőgép, digitális vagy akár egy profi felszerelés. Ki nem nézegetett családi eseményeken régi, már-már megsárgult fotókat, vagy a buliképeket a hétvégéről. Emlékeket, arcokat tudunk egyszerűen egy papírlapon magunkkal vinni bárhová. Soha meg nem ismétlődő dolgokat tudunk örökké élővé tenni, vagy egyszerű hétköznapi dolgokra tudjuk felhívni a figyelmet.
A családja hogyan viszonyult a fényképezéshez?
Elfogadták, bár kevésbé voltak érdeklődőek. Az első feleségem megnézte, véleményt mondott a képeimről, de igazán nem mélyült bele a mögötte lévő tartalomba. Szerencse, hogy a mai napig megmutatom neki az elkészült fotóimat és vele is, a fiammal is beszélgetünk róluk.
Így visszatekintve, elmondható, hogy a válásom idején készült képeimen érződik az akkori lelkiállapotom, amit akkor nem is vettem észre.
Ma a párom kritikus a fotóimmal, de ugyanakkor rajong a fotózásért. Benne megtaláltam azt a társat, akivel egy a gondolatunk, az érdeklődési körünk.
Mit gondol, lehet, tud még tovább fejlődni? Van lehetősége az aktivitása megőrzésére?
Elgondolkoztató a kérdés, de a válaszom igen. Bár a fekete-fehér fotózás szeretete sokáig ellenállást váltott ki belőlem a digitális megismerésére. De nem bántam meg, hogy végül is megismerkedtem azzal a technikával is. Ma már van egy jó minőségű digitális fényképezőgépem is.
Ha innen nézem a dolgokat, a következő lépés a számomra ma még újdonság erejével ható számítógép és számítógépes programok megismerése. Gondolom kellemes, elgondolkodtató meglepetéseket fog okozni.
Egy aktív létből átkerülni a teljes passzivitásba úgymond veszélyes dolog. Igyekszem a megszokott életritmusomban élni, jól érezni magam, megtalálni azokat az elfoglaltságokat, melyek örömet okoznak. Szívesen járok irodalmi estekre, színházba, beszélgetek baráti társaságban. És be fogok iratkozni egy „számítógépes tanfolyamra” is.
Gondolataimban él, hogy az élettapasztalataimat, a szakmai tapasztalataimat összefoglaljam, leírjam. Ahhoz egy nyugalmasabb, „otthonülős” időszak lesz alkalmas.
Az összegyűjtött tárgyaim egy fotótörténeti kiállítást gazdagíthatnák. Tervezem, hogy a helytörténeti múzeumnak ajándékozom a gyűjteményemet. Őszinte leszek, még nem tudok megválni tőlük. Az életem részei, szeretem őket nézegetni, leporolni, általuk egy-egy emléket felidézni.
Így visszatekintve, mit javasolna a fotózás szerelmeseinek?
Mit javasolnék? Talán azt, hogy ha úgy érzik van érzékük, de ha úgy érzik nincs, akkor is bátran fotózzanak.
Mit gondol, újból ezt a szakmát választaná?
Határozottan azt mondom, hogy igen. Nekem ez nem volt kérdés és ma sem kérdés. Valahogy belülről jövő motiváció.
Mosolyában is őszintén, jólesően nyugtázza: kedves dolgok ezek.
Egy sikeres életpályával a háta mögött milyen gondolatai vannak a jövőt illetően?
Törekvésem arra irányult egész 50 éves munkám során, hogy a változások okozta bármilyen törések ellenére, tudatában maradjunk életünk folyamatosságának. S ma, amikor a „divatok” áradásában vergődő ember személyiségét sokszor csak különcségekkel véli demonstrálhatónak, egyre inkább keresni kellene azokat a gesztusokat, amelyek a humánum hiteles hordozói lehetnének napjaink történéseiben. Az életmódbeli uniformizálódás, az általános emberi, a kulturális, művészeti értékek gyors elértéktelenedése már régóta a létezés állandóbb forrásaira irányítja a figyelmet. A hagyományok iránti vonzalom, az ipari civilizáció és a tömegkommunikáció, az etnikai tudatosodás erősödése, a kulturális többszólamúság igénye mind az említett nagy hiányérzet tünete. Meg kell kérdeznünk, hová tűnt az a fiatalos életigenlés, amely mindig a maga erejére épített? Ez a gondom a mai élettel.
Nagy László sorai kifejezik gondolatait: „Létem ha végleg lemerűlt, / ki rettenti a keselyűt! / S ki viszi át fogában tartva / a Szerelmet a túlsó partra!”
Kaptam egy felkérést, amit elfogadtam. Váratlanul ért, nagyobb sikere lett, mint gondoltam.
70 éves koromban ismerkedtem meg a digitális fotózással, két év munkája, 36 db színes
kép került bemutatásra. A cím innen ered. Nekem, mint fekete-fehér fotósnak, a hagyományos technika elkötelezettjének ez kihívás volt. Egy mai fiatal eleve digitálissal fog kezdeni. Onnan juthat el a fekete-fehérhez. Az én korosztályom abban nőtt fel, akkor még nem volt lehetőség csak a fekete-fehér fotók készítésére. A Magyar Fotómûvész Szövetségnek kb. 200 tagja van, akik szinte kivétel nélkül a fekete-fehér fotográfiával kezdték, ezzel érték el a tagságot.
Mit gondol, hogyan folytatja?
Valószínű, mind a kettőt csinálni kell. Egyrészt azért, mert az egyik kihívás, a másik pedig a múltam része. Nagyon szeretek laborálni fekete-fehéret. A labormunka kézműves munka, a digitális nem.
A kiállított képekben van valami, ami miatt jó rájuk nézni. A részletekben érzékelhetjük az egészet, az ember szeretetét, a szépség látását és megláttatásának szándékát. Halljuk, beszélünk arról, hogy a fotósnak "látnia kell". De hol van az a határ, ahol a fotós már nem amatőr, hanem művész?
Nem tudom megfogalmazni mennyi benne a tehetség, mennyi a szorgalom. Azt például csak úgy érzem, mit nem szabad és mit kell fényben fotózni. Ha a képnek nincs hangulata, akkor atmoszférája sincs. Ha atmoszférája nincs, nincs ami megfogja a nézőt. Tömöríteni kell és elhagyni.
Mit jelent ez?
Azt jelenti, hogy a látványból minden felesleges elemet ki kell zárni. Fel kell építeni egy tónusrendet, egy színrendet. Másképp gondolkozik az ember a színes, és másképp a fekete-fehér fotózásnál. Nagyon szeretem a napot. Ha fekete-fehér, akkor fontos a fény általi megvilágítás, a fekete-fehér tónusokat a fény kelti életre. Amikor meglátok valami részletet, megjegyzem, hány órakor voltam ott, mikor süt oda a nap, és tudom, akkor kell visszamennem. Ha színes, akkor szeretem elhagyni a napfényt, mert a szín önmagában
is szín.
Milyen témákat örökít meg szívesen?
Finom hangulatokat, városképet, apró részleteket. Környezet- és épületrészleteket.
Van kedvenc fotója?
Igazából nincs. Nem csak azokat szeretem, amikért díjat kaptam. Talán azokat, amihez egy-egy élmény is kötődik.
A gyerekkora, a diákévek ide kötik, itt járt általános iskolába és gimnáziumba.
Itt születtem, szüleim nagy szeretetben neveltek.
Mezőberénybe mindig szívesen jövök, hiszen haza jövök. Én ma is jó érzéssel gondolok a diákéveimre. Sokat kaptam a berényi tanítóimtól. Serfőző tanító nénitől, Winter tanító
nénitől, Bartókiné Erzsike nénitől, ….. Fontosak voltak számomra a gimnáziumban Adamik tanárnő magyar órái. Csupa olyan költők verseit olvastuk, elemeztük, akik képekben gondolkoztak. Amiket leírtak átgondoltam, felhasználtam hangulataikat a fotóimhoz. Kosztolányi, Márai, Simonyi hangulatai fogtak meg leginkább.
Jó érzés végigmenni azon az utcán, ahol az iskola van, a templom előtt, ahol konfirmáltam.
Heti vendég vagyok itthon.
A középiskola elvégzése után elkerültem a városból, a szakmát már kollégistaként szereztem. Majd a munkám más városban tartott. Megnősültem, született egy fiam. De az élet úgy hozta, elváltam.
Tisztelettel és szeretettel beszél azokról az elődökről, akiktől tanult. Mikor került a fotózás közelébe?
A berényi úttörőházban működő fotószakkörnek a tagja voltam, nagyon szerettem odajárni. Irányi István vezetésével minden csütörtök délutánt ott töltöttem. Már gyerekkoromban is nagyon érdekelt a fényképezés. A könyvtárban a fotózással kapcsolatos újságokat olvastam.
Putnoki Istvánnéhoz hét évig jártam tanulni. Országos pályázatokon vettem részt, ahol sikerélményt jelentett egy-egy díj elnyerése. Felvettek a Magyar Fotóművészek Szövetségébe, ahová szigorú elbírálás után lehetett bekerülni. Be kellett adni 30-40 képet, amelyeket szakértő bizottság bírált el.
Ha másról nem, a Mezőberényi fotóalbumokról biztosan sokaknak ismerős az Ön neve.
Igen. A két fotóalbum számomra azt is jelentette, visszaadhattam valamit szülővárosomnak.
Az első könyv tartalmazott fekete-fehér részt is, reprodukciókat, ill. régi képeket.
Az 1996-os kiadás az akkori Mezőerényt mutatja be.
Igyekeztem a múlt emlékeiből idézni, a Berényre jellemző hangulatokat visszaadni, eseményekről pillanatképeket közölni, a templomokat kívül-belül bemutatni. …
Az elmúlt évben megjelent könyv pedig a jelent mutatja be színes képekben. Úgy érzem, kedvező a fogadtatás. Az itt élő emberek azonosulni tudnak a képekkel, szeretik azokat, fontosnak tartják.
Szerencsés dolog, ha valakinek a hobbija a munkája egyben.
Igen. Az életben keveseknek adatik meg ez a szerencse. Én közéjük tartozhattam. Persze a munka nem mindig a saját akarat, elképzelés és gondolat mentén halad. Kompromisszumokat kell kötni, meg kell felelni a munkaadó elvárásainak, sokszor elképzeléseinek, elvárásainak. Ezt tudomásul kellett venni. Úgy érzem büszke lehetek az elvégzett munkámra.
Egy munkahelyen dolgoztam, ez biztonságot adott számomra. Ráadásul olyan közegben, ahol a művészetek jelenvoltak a mindennapokban.
A fotózás kétségtelenül napjaink legelterjedtebb hobbija.
Igen, nem véletlen. Ki ne rendelkezne már valamiféle fényképező masinával, legyen az mobiltelefon, régi családi fényképezőgép, digitális vagy akár egy profi felszerelés. Ki nem nézegetett családi eseményeken régi, már-már megsárgult fotókat, vagy a buliképeket a hétvégéről. Emlékeket, arcokat tudunk egyszerűen egy papírlapon magunkkal vinni bárhová. Soha meg nem ismétlődő dolgokat tudunk örökké élővé tenni, vagy egyszerű hétköznapi dolgokra tudjuk felhívni a figyelmet.
A családja hogyan viszonyult a fényképezéshez?
Elfogadták, bár kevésbé voltak érdeklődőek. Az első feleségem megnézte, véleményt mondott a képeimről, de igazán nem mélyült bele a mögötte lévő tartalomba. Szerencse, hogy a mai napig megmutatom neki az elkészült fotóimat és vele is, a fiammal is beszélgetünk róluk.
Így visszatekintve, elmondható, hogy a válásom idején készült képeimen érződik az akkori lelkiállapotom, amit akkor nem is vettem észre.
Ma a párom kritikus a fotóimmal, de ugyanakkor rajong a fotózásért. Benne megtaláltam azt a társat, akivel egy a gondolatunk, az érdeklődési körünk.
Mit gondol, lehet, tud még tovább fejlődni? Van lehetősége az aktivitása megőrzésére?
Elgondolkoztató a kérdés, de a válaszom igen. Bár a fekete-fehér fotózás szeretete sokáig ellenállást váltott ki belőlem a digitális megismerésére. De nem bántam meg, hogy végül is megismerkedtem azzal a technikával is. Ma már van egy jó minőségű digitális fényképezőgépem is.
Ha innen nézem a dolgokat, a következő lépés a számomra ma még újdonság erejével ható számítógép és számítógépes programok megismerése. Gondolom kellemes, elgondolkodtató meglepetéseket fog okozni.
Egy aktív létből átkerülni a teljes passzivitásba úgymond veszélyes dolog. Igyekszem a megszokott életritmusomban élni, jól érezni magam, megtalálni azokat az elfoglaltságokat, melyek örömet okoznak. Szívesen járok irodalmi estekre, színházba, beszélgetek baráti társaságban. És be fogok iratkozni egy „számítógépes tanfolyamra” is.
Gondolataimban él, hogy az élettapasztalataimat, a szakmai tapasztalataimat összefoglaljam, leírjam. Ahhoz egy nyugalmasabb, „otthonülős” időszak lesz alkalmas.
Az összegyűjtött tárgyaim egy fotótörténeti kiállítást gazdagíthatnák. Tervezem, hogy a helytörténeti múzeumnak ajándékozom a gyűjteményemet. Őszinte leszek, még nem tudok megválni tőlük. Az életem részei, szeretem őket nézegetni, leporolni, általuk egy-egy emléket felidézni.
Így visszatekintve, mit javasolna a fotózás szerelmeseinek?
Mit javasolnék? Talán azt, hogy ha úgy érzik van érzékük, de ha úgy érzik nincs, akkor is bátran fotózzanak.
Mit gondol, újból ezt a szakmát választaná?
Határozottan azt mondom, hogy igen. Nekem ez nem volt kérdés és ma sem kérdés. Valahogy belülről jövő motiváció.
Mosolyában is őszintén, jólesően nyugtázza: kedves dolgok ezek.
Egy sikeres életpályával a háta mögött milyen gondolatai vannak a jövőt illetően?
Törekvésem arra irányult egész 50 éves munkám során, hogy a változások okozta bármilyen törések ellenére, tudatában maradjunk életünk folyamatosságának. S ma, amikor a „divatok” áradásában vergődő ember személyiségét sokszor csak különcségekkel véli demonstrálhatónak, egyre inkább keresni kellene azokat a gesztusokat, amelyek a humánum hiteles hordozói lehetnének napjaink történéseiben. Az életmódbeli uniformizálódás, az általános emberi, a kulturális, művészeti értékek gyors elértéktelenedése már régóta a létezés állandóbb forrásaira irányítja a figyelmet. A hagyományok iránti vonzalom, az ipari civilizáció és a tömegkommunikáció, az etnikai tudatosodás erősödése, a kulturális többszólamúság igénye mind az említett nagy hiányérzet tünete. Meg kell kérdeznünk, hová tűnt az a fiatalos életigenlés, amely mindig a maga erejére épített? Ez a gondom a mai élettel.
Nagy László sorai kifejezik gondolatait: „Létem ha végleg lemerűlt, / ki rettenti a keselyűt! / S ki viszi át fogában tartva / a Szerelmet a túlsó partra!”
