„A szovjet katonai
elhárítás 1944 karácsonya előtt letartóztatott több, mint félszáz elszánt
magyar hőst, akik a haza szabadságának megvédésére szövetkeztek. Közülük többet
– harc nélkül, kihallgatást, vizsgálatot és ítéletet mellőzve – agyonlőttek. …
Az elítélteket, - vagy
ahogy a pribékek nevezték: a szovjet haza és a nép veszedelmes fasiszta
ellenségeit javító-kényszermunka táborokba hurcolták. Nagy részük ott pusztult.
1953 és 1955 karácsonya
előtt érkezett Magyarországra, 9-11 évi szenvedés után, a túlélők kisebbik
része, valamivel több, mint háromezer meggyötört, megkínzott, de istenhitében
és erkölcsében meg nem rendített igaz magyar.
Mind az elbocsájtó
szovjet állambiztonság, mind a fogadó magyar ÁVH nyilatkozatot írt alá, hogy a
letartóztatás és a szabadlábra helyezés közötti időszakban történtek szigorú
államtitkot képeznek, ennek megfelelően az első magyar okmány, amely adatainkat
tartalmazta, arról szólt, hogy éppen most tértünk haza a Szovjetunióból, mint
volt hadifoglyok. Aki ezt megszegte, azt a magyar bíróság elítélte és börtönbe
zárta …” – Idézet a Magyarok az Orosz büntetőtörvénykönyv 58 §-a és a
kényszermunka árnyékában c. könyvből.
1953. december 2-án tért haza Mezőberénybe Savolt Mihály, 9 évi
döbbenetes szenvedések után a vorkutai lágerből. Ma már mer mesélni az ott
eltöltött időszakról, őszintén, előítéletek nélkül.
Mint politikai fogoly került Vorkutára. Hogyan és miért?
- 1944-ben a kopjás alakulathoz kerültem, ahol ejtőernyősnek
képeztek ki minket. A bevetésre nem került sor, menekülnünk kellett. Ausztriába
kerültünk, majd rövid időn belül fogságba estünk. Ott az orosz katonai bíróság
elítélt bennünket 10 vagy 145 évre, csak úgy ránézésre, mindegy volt, hogy
csinált e valaki valamit vagy sem. A sopronkőhidai börtönbe kerültünk. Nyolcan
voltunk egy cellában, ami akkora volt, hogy éppen elfértünk a földön egymás
mellett fekve. Amikor megtelt a börtön, 1945. szeptember 19-én, vonattal vittek
a lágerbe bennünket. Egy vagonban 150-en voltunk bezsúfolva, csak azon a
vonaton 10 vagon volt.
Mennyi ideig tartott
az út?
- Pontosan nem tudom, de talán egy hónapig. Ez alatt az idő
alatt nem szállhattunk ki a vagonból, az
élelem kenyér, víz és sós hering volt. A sós heringből nem mindig ettünk, mert
utána nagyon szomjasak lettünk, és víz az nagyon kevés volt.
Megérkeztünk Vorkutára. Hó volt és szél és mínusz 60 fokos
hideg. Emlékszem, a vasútállomás, sőt a városháza épülete is egy vasúti vagon
volt. 1947-re már kövesutakat, lakóépületeket, középületeket, kórházat,
kultúrtermet építettek a rabok.
Milyenek voltak a
körülmények? Hogyan telt egy-egy nap?
- Egyhangúan teltek a napok. Nagyon sok barakk volt a
lágerben, egy-egy barakkban ötvenen laktunk. A két végén volt egy-egy beépített
kályha, egy kályhára kaptunk 50
kg szenet. A szén olyan jó minőségű volt, hogy nem is
kellett mindet felhasználnunk.
Minden reggel rádión közölték, mit vegyünk magunkra. Ha
nagyon hideg volt és nagyon fújt a szél, akkor csak gázálarcban lehetett
kimenni, mert különben lefagyott volna az orrunk.
Minden nap nagyon sokan meghaltak, egy ZIL-lel vitték el a halottakat
minden reggel. Az 1946-47-es év szörnyű volt, később, aki már ezt a két évet
túlélte, megedződött. Annyira, hogy sokkal kevesebb lett az elhalálozás.
Reggel 6 órakor volt ébresztő, majd reggeli, ami minden nap 250 g kukorica kása vagy
árpakása vagy buris volt leöntve 5
g olajjal. Az ebéd nyolc óra munkaidő után járt, 200
vagy 250 g
kása és néha egy szelet (kb. 40 dkg nyersen) sült hal, vagy egy fasírt
rénszarvas húsból. A kenyéradag a munka után járt, ha 100%-ot teljesített
valaki, akkor kapott 90 dkg kenyeret (ez nem ugyanaz a kenyér volt, mint a
mostani). Naponta kétszeri étkezés volt. Később már 101-102%-os teljesítmény
után fizetést kaptunk, 150 (régi) rubelt. Ebből azt lehetett venni az
úgynevezett boltból, amit akartunk, kenyeret, cukrot, vajat például.
Mi számított 100%-os
teljesítménynek?
- Egy embernek 22 tonna szenet kellett kitermelni 8 óra
alatt.
Teljesíthető volt ez a
mennyiség?
- Igen. Egyrészt mert muszáj volt. Persze volt olyan része a
bányának, ahol lehetetlen volt teljesíteni ezt a mennyiséget.
A létet éppen csak biztosító
élelmezés és hideg ellenére, silány ruházatban, embertelen körülmények között
dolgoztak. Baleset is érte.
- Igen, ért baleset, rám szakadt egy kőtömb. Sikerült
kimenteniük a többieknek, de elsősegélyben csak 48 óra múltán tudtak
részesíteni. Az eltört lábam rosszul forrt össze, így felépülésem után 12
centiméterrel lettem alacsonyabb. Hat hónapig voltam derékig begipszelve.
A politikai okból
elítélt és kivégzett vagy elhurcolt magyar állampolgárok száma becslések
szerint 30 és 50 ezer között lehetett. Ön azok között a szerencsésnek mondható
magyar katonák között volt, akik haza jöhettek. Hogyan emlékszik vissza a
hazatérésre?
- Hazafelé gyorsabban jött a vonat. Tiszta, megvetett ágyak
voltak a vasúti kocsikban. Felhívták a figyelmünket, hogy Moszkváig vigyázzunk
a tisztaságra, mert ott ellenőrizni fogják a vonatot. Akkor huszonegyen jöttünk
haza. Mezőberénybe ketten, Maléth József
és én, illetve Csárdaszállásra Fang
Károly.
Magyarországon először Nyíregyháza mellett, Sóstó-fürdőre,
egy táborba vittek minket, de már nem mint foglyokat, hanem mint magyar
internáltakat. Ott egy „fertőtlenítésen” kellett részt venni. Meg kellett
várni, hogy visszajelzést kapjunk arról a helyről, ahová menni szerettünk
volna.
1954. december 2-án, egy szerdai napon, reggel 6 óra 15
perckor szálltam le Mezőberényben a vonatról. Első utam a nővéremhez vezetett.
A sógorom cipész volt, gondoltam, megszegeltetem a cipőm talpát, mert le volt
szakadva, hogy tovább tudjak menni haza, a szüleimhez. Útközben hallottam, hogy
a sógorom meghalt a háborúban. Az utcában az idős asszonyok elmesélték, hogy a
szüleim, miután azt a hivatalos értesítést kapták, hogy eltűntnek
nyilvánítottak, elprédikáltattak a templomban, és jelképesen eltemettettek.
Szintén az utcán értesültem arról is, hogy a szüleim Csehszlovákiába
kitelepültek, nem találom már otthon őket. Itthon sem az várt, amire
számítottam. A nővérem az első pillanatban nem ismert meg, de nagyon örültünk
egymásnak, és a viszontlátásnak. A nővéremmel elmentünk a bátyámékhoz.
A későbbiekben hogyan
alakult az élete?
- Haza érkezésem másnapján jelentkeznem kellett a
rendőrségen. Rendőrségi megfigyelés alatt álltam. Minden nap le kellett
jelentkeznek a rendőrségen, amíg nem álltam munkába. A szövőgyárba kerültem,
mint tűzoltó.
Egészen a rendszerváltásig, úgymond feketelistán voltam.
Ez mit jelentett?
- A berényi párttitkárság részéről többször elhangzott, hogy
megbízhatatlan vagyok.
Miért?
- Hogy miért? Mert ők úgy gondolták. Mindenféle kérésemet,
kérvényemet elutasították. Amikor például a szüleimhez szerettem volna kiutazni
Csehszlovákiába, nagyon sok idő telt el, mire útlevelet kaptam.
Majd 1992-ben hadirokkanttá nyilvánítottak.
Találkozott azóta
azokkal, akikkel a lágerben együtt volt?
- Néhányukkal igen. De sokan vannak, akikről azt sem tudom,
hogy haza jutottak e. Minden évben szerveznek találkozót a volt a politikai
foglyoknak, oda el szoktam menni.
Vorkutára nem volt
lehetősége visszamenni, szétnézni. Ha lenn rá lehetőség, visszamenne?
- Egyetlen dolog van amiért visszamennék, és megmutatnám a
feleségemnek is. 9 évig csodáltuk minden este 10 és 11 óra között az északi
sarkfényt. Egy pillanatra jelent meg a fény, majd széjjelugrott és millió
színben játszott hosszába, keresztbe, minden fele. Gyönyörű volt. Gondolom, ez
még a mai napig létezik.
…
Lejegyezve: 2000.
december (Mezőberényi Hírmondó)
