Az 1920-as TRIANONI BÉKESZERZŐDÉS aláírásának évfordulójára emlékezünk június 4-én. Kugler József, mezőberényi történész tanulmányát ajánlom emlékeztetőül.
Aki élt a hazája határain kívül, törvényszerűen átértékeli annak kultúráját, mindenki a maga lelke által diktált igazsága szerint ...
KUGLER JÓZSEF*
MIÉRT FÁJ NEKÜNK, MAGYAROKNAK MÁR KÖZEL EGY ÉVSZÁZAD ÓTA
TRIANON?
(2010. Közép-európai közlemények)
WHY IS THE LEGACY OF THE TRIANON PEACE TREATY STILL A 'TENDER SPOT IN HUNGARY?
abstract(2010. Közép-európai közlemények)
WHY IS THE LEGACY OF THE TRIANON PEACE TREATY STILL A 'TENDER SPOT IN HUNGARY?
The Trianon Peace Treaty that ended the World War I for
Hungary placed the one-third of Hungarians outside the new national borders and
made them take a new minority' way of life. For a long period, it was part of
the mainstream national policies in neighbouring countries to put the Hungarian
ethnicity under a heavy pressure, for which, forced migration', a set of
administrative tools that made Hungarians leave their homeland en masse was a
widely used. Each of the two major ethnic movements (in the years following
World War I and II) resulted in a loss of about 400.000 migrants who left to
Hungary and other countries. Thus, the history of the past century entailed
tensions and conflicts that hinder the reconciliation and cooperation between
the neighbouring states in the region, even though, most of them are members of
the EU or aspiring for that.
Tesszük fel a kérdést egyre gyakrabban, és találjuk meg
többnyire rögtön vagy esetleg hosszas gondolkodás után a választ is rá.
Veszteségeinket siratjuk, sebeink azonban közel egy évszázad múltán is nehezen
hegednek. Trianonnak azonban van a „birodalmi nosztalgiáknál" is fájóbb
üzenete számunkra, ez pedig az, hogy a Kárpát-medencei magyarságot, mint
legyőzött népet, nem kezelték egyenrangúként a háború végét lezáró nagy
osztozkodáskor, és ez megismétlődött a II. világháború után is. Ha már
mindenképpen fel kellett osztani a történelmi Magyarországot, akkor a
terület-népesség, pontosabban az etnikai viszonyok alapján jóval nagyobb rész
illette volna meg az utód „Kis-Magyarországot".1
Az önrendelkezési elv pártatlan alkalmazása pedig azt is jelenthette
volna, hogy az 1918 őszén a háború elvesztése után gomba módra szaporodó
nemzeti tanácsok, illetve e tanácsok által megfogalmazott elszakadási
törekvései között valamiféle egyensúlyt alakítanak ki a Kelet Közép-Európa
térképét átrajzoló nagyhatalmak. A Kárpát-medencei magyarság önrendelkezési
jogának csorbítására vagy sokkal inkább negligálására egyetlen példa a sok
közül. A nemzetközi hírű orvosprofesszor, Apáthy István által 1918 decemberében
Kolozsvárra összehívott magyar nagygyűlés a Magyarországgal való unió
változatlan fenntartása mellett foglalt állást, tényleges katonai erő híján
képtelenek voltak a magyar politikusok teljesíteni ezt az elfogadott
határozatot.2
A trianoni döntéssel kisebbségi sorba került (vagy más
megfogalmazásban süllyedt) magyarság immár egy évszázad óta folytat küzdelmet a
szomszédos államok etnikai homogenizációs politikája ellen. E politika sikerét
a magyarság lélekszámának szűnni nem akaró apadása jelzi, amihez sajnálatosan
demográfiai okok is hozzájárulnak. De tetten érhető az elcsatolt területeken
levő évszázados magyar történelmi emlékek (szobrok, kulturális intézmények,
temetők stb.) eltüntetése vagy éppen „államnemzeti nacionalizálása" is.
Ha tárgyilagosan szeretnénk feltárni XX. századi nemzeti
történelmünk egyik legnagyobb csapásának, a trianoni békeszerződésnek okait,
akkor mindenképpen utalnunk kell a dualista Magyarország nemzetiségi
politikájára is, ami kétségtelen, sérelmeket okozhatott (okozott) az állam nem
magyar ajkú népeinek, megkönnyítette számukra az adott pillanatban (vesztes
háború) a kiszakadást a korábbi sok évszázados államkeretből. De az okok között
számításba kell vennünk még a háború elvesztése, a háborús nyomor okozta
társadalmi elégedetlenséget, pontosabban az előbbiek által kiváltott sikertelen
polgári demokratikus, majd szocialista kísérletet az ország legalább részbeni
megmentésére, demokratikus átalakítására, köztük a nemzetiségi kérdés
rendezésére.3
A nagyobb és népesebb birodalmak éppúgy az etnikai
homogenizáció gyakorlatát vallották magukénak az első világháború előtti
évtizedekben, mint a szomszédságukban levő kisállamok. Ez azt jelentette, hogy
az államalkotó nemzet igyekezett a lehető legváltozatosabb módon, sőt legtöbb
esetben minden eszközzel a területén élő másajkú népeket asszimilálni.
A németesítés, az oroszosítás, illetve a magyarosítás éppoly
ismert fogalmakká váltak, mint a románosítás vagy a szerbesítés. E politikának
négy fontosabb alappillérét (az oktatást, az igazgatást-közigazgatást, a
gazdaságot, valamint a telepítés- és migrációs politikát) emelhetjük ki. Az
egyes nemzetállamok által a kisebbségi kérdés megoldására, így az etnikai
egynemüsítés megvalósítására alkalmazott módszerek tehát változatosak voltak.
Nyugat-Európa nagyhatalmai Anglia és Franciaország
politikusai főként hatalmai-külpolitikai okokból a XIX. század végétől az
elnyomott kisebbségek, illetve a kisebbségi jogok szószólóivá váltak, mármint a
kelet-közép-európai térségben, miközben saját kisebbségeiket évszázadok óta
brutálisan elnyomták. Elegendő csak az írek, a skótok vagy a bretonok sorsára
gondolnunk. A közép-kelet-európai kisebbségi kérdés iránti nyugat-európai
érdeklődést egyebek mellett Seton-Watson magyarországi felfedező útja is jelzi,
aminek során a „skót vándor" számos valós problémát tárt fel, és adott
közre írásaiban aktuális politikai propagandával fűszerezve4
De nem volt ritkaság az sem a nyugati hatalmak részéről,
hogy a térség fiatal kisebbségi politikusait hosszabb-rövidebb időre vendégül
lássák, hogy tőlük informálódjanak a vetélytársként (ellenségnek) tekintett
államok kisebbségeinek helyzetéről, mint azt többek között Masaryk vagy Benes
életútja is példázza azt.5
Ha Magyarország, vagyis a dualista állam keleti felének 1867
és 1914 közötti félévszázados kisebbségi politikáját elemezzük, akkor
tárgyilagosan meg kell állapítanunk, hogy ezekben az évtizedekben kétségtelenül
érvényesült egyfajta etnikai homogenezációs kísérlet, vagyis a nem magyar ajkú
népek asszimilációjának gyorsítására törekedtek az egymást váltó magyar
kormányok, főként az iskolai oktatás terén.6
A dualizmus kori magyarországi oktatás- és
nemzetiségpolitikában egyszerre érvényesültek a liberális elvek és az állam
által szorgalmazott asszimilációs kényszer, főként úgy, hogy ez utóbbi vált a
XIX-XX. század fordulójától egyre inkább meghatározóvá. Az 1868. évi (XLIV.
tc.) nemzetiségi törvény, amelyik ugyan a korabeli politikai gyakorlatnak
megfelelően az egy politikai nemzet elvét vallotta, mégis a liberális elvek is
érvényesültek benne, mivel szélesebb körű kisebbségi nyelvhasználatot
engedélyezett az egyházak, az egyesületek, illetve alsóbb fokú közigazgatás és
igazságszolgáltatás terén egyaránt. Kétségtelen, hogy a dualizmus évtizedeiben
a törvény alkalmazását szűkíteni igyekeztek az egymást követő kormányok. Az
ugyancsak 1868-ban elfogadott népiskolai (XXXVIII.) törvény nyelvhasználati
kérdésekben szintén liberális elveket vallott, széleskörű iskolaalapítást tett
lehetővé, vagyis az állami intézményhálózaton kívül maguk a felekezetek,
egyesületek is iskolafenntartóvá válhattak, illetve maradhattak, mint azt a
dualizmuskori kori nem állami fenntartású elemi és részben középiskolák nagy
száma is jelzi azt. A magyarországi nemzetiségi vezetők részéről a legnagyobb
ellenállást az 1907-ben elfogadott ún. Apponyi-féle oktatási törvény (XXVII.
tc.) váltotta ki, mivel a kormányzat ezzel a lépésével igyekezett a magyar
nyelv hatékonyabb elsajátíttatását elérni, célként tűzve ki, hogy minden elemi
iskolát végzett tanuló magyarul szóban és írásban egyaránt megfelelően ki tudja
fejezni magát. Ha a dualizmus kori magyar „etnikai homogenizációs program"
további elmeit vesszük szemügyre, azok még az oktatási hatékonyságát sem érték
el. Az 1876. évi megyerendezés során, ami a polgári közigazgatás
meghonosításának volt a része, alig tapasztalható olyan törekvés, amelyik
kifejezetten a kisebbségek beolvasztását célozta meg, pontosabban a határvonalak
átrajzolásával nem kívánták egy-egy megye etnikai összetételét befolyásolni Etnikai
vonatkozással legfeljebb csak a feudalizmus időszakában önkormányzattal bíró szabadalmas
területek, főként a Szászföld megyerendszerbe illesztése bírt. A magyar történelmi
hagyományokon alapuló megyerendszer átalakítására, egyebek mellett a megye- és
a vonzáskörzet-határok közelítésére már a XX. század elejétől több szakmai
elképzelés látott napvilágot, megvalósítását azonban nem szorgalmazta a
kormányzat. Az ún. autonóm területek kialakítását vagy ezen is túlmutatva az
ország föderalizálását felvázoló nemzetiségi elképzelések is csak politikusi
tervek maradhattak a dualizmus évtizedeiben. Az 1848. évi áprilisi törvények
megteremtették a szabad versenyen alapuló gazdasági fejlődés alapjait a
Monarchia keleti fele számára is, az 1867. évi kiegyezés pedig politikai stabilitást
biztosított ehhez. A liberális gazdaságpolitikai alapelvei (vállalkozás
szabadsága, állami beavatkozás alacsonyabb szintje) a dualizmus évtizedei alatt
teljes mértékben érvényesültek. Mai szóval élve a területfejlesztési politikát
nem rendelték alá az etnikai érdekeknek. A nyersanyagtermelő vidékek, a fejlődő
nehézipari térségek részben a nemzetiségi területeken (Felvidék, Bánság)
alakultak ki. A kiegyezés utáni magyar kormányok „nacionalista indítékok"
alapján nem avatkoztak bele az egyes nemzetiségiek által alapított bankok tevékenységébe,
így az erdélyi és partiumi román bankok jelentős területeket vásárolhattak fel
a tönkremenő magyar nagybirtokosoktól, és parcellázhatták fel azt az ortodox és
görög katolikus magyarországi románok között. A dualista időszak magyarországi
migrációs és telepítéspolitikája csak elenyésző hatást gyakorolt az
országhatáron belüli etnikumok területi elhelyezkedésére. A „magyarosító
telepítéspolitikának" legfeljebb egyik bátortalan eleme a bukovinai
székelyek al-dunai letelepítése. Magyarországi nemzetiségi vezetők gyakran
kárhoztatták a magyar kormányokat azért, hogy politikájukkal erősítették a
nemzetiségi lakosság „migrációs kedvét". Főként a szlovákok vonatkozásban
merült fel az amerikai kivándorlás kérdése. A „másfél millió" kitántorgó
Kárpát-medencei amerikás között magyarok és nem magyarok egyaránt voltak.
Északkelet-Magyarországról, ahonnan az amerikai szlovákok nem kis része
származott, erősebb volt a magyarok kivándorlása is, mint más magyar lakosságú
térségekben.
A dualizmuskori magyar nemzetiségpolitika eleminek vázolása
után röviden foglaljuk össze, milyen sors várt a kisebbségi sorba került
mintegy hárommilliós magyarságra. A Párizs környéki békerendszer győztes
utódállamai látszatra, főként addig, amíg nem voltak biztosak területi
gyarapodásuk véglegesítésében égre-földre fogadkoztak, hogy az államuk területén
élő kisebbségek egyenjogúságát messzemenőkig biztosítani fogják, mint például azt
a románok által kinyilvánított gyulafehérvári határozatok is tartalmazták. Ám
abban a pillanatban, amint katonailag megszállják a korábban Magyarországhoz
tartozó területeket, már kezdetét is veszi az etnikai homogenizációs program
gyors léptékű megvalósítása, mintha nem is létezett volna a Nemzetek Szövetség
által felvállalt kisebbségvédelmi garancia.7
A kisebbségi magyarság az első világháborút követő években
négy állam polgárává vált kényszerűségből. Csehszlovákia és Ausztria esetében a
demokratikus politikai berendezkedés bizonyos elemei érzékelhetők voltak a napi
politikai gyakorlatban. Szerbia (Jugoszlávia) és Románia ugyan demokratikusnak,
sőt Románia még liberális rendszerűnek is mondta magát, azonban ehhez a
deklarációhoz a gyakorlatban balkáni típusú napi politizálás társult.
A Habsburg Monarchia és öröksége legfontosabb célkitűzése az
egynyelvű nemzetállam megteremtése volt, de legalább is a kisebbségiek
lélekszámának minél nagyobb arányú csökkentése, még akkor is, ha a módszerekben
tapasztalható több-kevesebb eltérés.
A homogenizációs politika elemei közül a Kárpát-medencei
utódállamok mindegyike főképpen a „migrációs módszert" alkalmazta, mivel
ezzel tudták leghatékonyabban elérni a kisebbségi népesség, főként pedig a
magyarság lélekszámának gyors csökkentését. Az elcsatolt magyarországi
területekről 1918 és 1925 között közel négyszázezer magyar kényszerült szülőföldje
vagy legalábbis korábbi lakóhelye elhagyására, és érkezett a mai Magyarország területére.
A magyar menekültek első hulláma még 1916 őszén, a román csapatok első erdélyi
betörésekor távozott Erdélyből a Kárpát-medence központi része felé. 1918 őszétől,
a front összeomlását követően pedig az idegen megszállás, illetve a
megszálláshoz kapcsolódó atrocitások további újabb nagyarányú menekült hullámot
indítottak el. Az új államalakulatok közigazgatási-katonai berendezkedése az
egykori magyar területeken ismét menekülésre kényszerítette a magyar állami
alkalmazottakat, akik egyebek mellett megtagadták az ún. hűségeskü letételét a
még bizonytalan politikai-hatalmi helyzetben. A trianoni békeszerződés aláírása
után is folytatódott a szomszédos államok magyarellenes migrációs politikája,
és ekkor már az állampolgárság megvonásával igyekeztek átköltözésre ösztönözni
főként a magyar értelmiségieket. Kapóra jött számukra az ún. optálási (választási)
lehetőség érvényesítése, amelyet egyébként a békeszerződés biztosított.8
Elméletileg a kisebbségi sorba került egyén szabadon
dönthetett arról, hogy felveszi-e az új állam (román, szer, csehszlovák)
állampolgárságát vagy pedig kitart a magyar mellett, és ez utóbbi választásával
a trianoni országterületre költözik át. Az utódállamok ezt a lehetőségből is
igyekeztek a maguk javára kamatoztatni, vagyis minél több kisebbségi magyart rábírni
arra, akár egzisztenciális fenyegetéssel (állásvesztés, nyugdíj-megvonás stb.)
is, hogy Magyarországot válassza. Az átköltözés lehetőséggel minimális arányban
a csonka országban maradt kisebbségek is éltek, azonban mindössze 15-20 ezerre
tehető azoknak a száma, akik valamelyik szomszédos ország állampolgárságát
választottak. Az 1920 utáni magyar kormányok e terén is kiszolgáltatottá
váltak, mivel nagyságrendekkel nagyobb számú kisebbségi maradt a szomszédos
államokban, mint amennyi nem magyar ajkú a csonka ország területén. Ausztriát
leszámítva mindhárom szomszédos állam vonatkozásában hatalmas ez az eltérés. A
magyar kisebbség első világháború háború utáni migrációja nem egyedülálló
jelenség ebben az időszakban. Elegendő csak a görög-török lakosságcserére gondolnunk
a húszas években, aminek során több mint egymillió görög érkezett KisAzsiából Görögországba,
és közel négyszáz ezer török pedig Görögországot (Thrákiát) hagyta el.
Magyarország a vesztett háború, a belső forradalmak és az
idegen katonai megszállás következményeként igen súlyos gazdasági válságot élt
át, és nem tudott megfelelően felkészülni a 1918 után a menekültek,
„optánsok" fogadására, akik éveken (akár évtizedeken) keresztül
vagonokban, barakkokban laktak, rendkívül nehéz körülmények között.9
A bethleni konszolidáció, majd pedig a harmincas évek
második felétől az újabb gazdasági fellendülés teremtett végre lehetőséget
számukra, hogy önálló lakáshoz jussanak. A vagyonukat, egzisztenciájukat
vesztett emberek szükségszerűen a szélsőséges politikai mozgalmak támogatóivá
váltak. A magyar társadalom szolidáris volt a húszas évek elején a
menekültekkel, akik között számos esetben rokonaik is voltak. A magyar
kormányok revíziós politikájának széles körű társadalmi támogatottsághoz a
menekült kérdés mindennapi jelenléte is nagymértékben hozzájárult, de azok a
kedvezőtlen hírek is erősítették a revansvágyat az „anyaországiak"
körében, amelyek a hátáron túlról érkeztek a kisebbségi magyarság beolvasztási kísérleteiről.
Két gondolatot ennél a problémakörnél mindenképpen meg kell említeni. Az egyik:
a közel egy évszázada tartó Kárpát-medencei népvándorlás nyitányát a magyarság
tömeges elűzése jelentette Trianon után, ugyanakkor az is tény, hogy
Magyarország 1938 és 1941 közötti területgyarapodását egy ellentétes
népességmozgás kísérte. A magyar fennhatóság alá került területekről mintegy
másfélszáz-kétszázezer ember (cseh és szlovák telepesek, román tisztviselők,
bácskai dobrovoljácok) költözött el a visszatért területekről, részben a magyar
hatóságok aktív közreműködésével. A második világháború után ismét Magyarország
lett a térségbeli népességmozgások vesztese, és újból megközelítette a
szomszédos országokból elmenekültként magyarok száma a négyszázezret. Sőt a második
világháború alatt és után milliókat érintő, döntő részben kényszerű
népességmozgások történtek Kelet-Közép-Európában, és ennek részeként a
Kárpát-medencében is. Ez migrációs folyamat azóta is tart, jóllehet az 1990-es
évektől már gazdasági okok (munkanélküliség, magasabb nyugat-európai és
tengerentúli bérek stb.) is nem kis szerepet játszanak ebben a folyamatban.
Egy-egy gondolattal végezetül érintenünk kell a
szomszédállamok 1920 utáni homogenizációs politikájának egyéb elemeit, így a
migrációs politikához kapcsolódó belső telepítések gyakorlatát, ami főképpen a
városok magyar jellegét változtatta meg. Az 1920 utáni földbirtokreform szinte
teljes egészében magyarok ellen irányult, a magyar földbirtokosok földjeit ugyanis
mindhárom országban az államnemzethez tartozó gazdák vagy határőrcsaládok
kapták meg. Az oktatáspolitika is csaknem teljes egészében kisebbségellenessé
vált az utódállamokban, talán Csehszlovákiában voltak valamelyest
elviselhetőbbek az oktatási feltételek.
A magyar tanítási nyelvű iskolák számának csökkentése,
működési jogának korlátozása, különféle nyelvvizsga és érettségi rendeletek, a
családnévelemzés, a pedagógusuk állampolgárságának megvonása mind-mind a magyar
iskolák sorvasztását segítette elő.
Továbbá megemlíthetnénk még az igazgatás átalakítását is,
nemhogy autonómiát nem kaptak a magyar többségű területek, igaz ilyet
legfeljebb csak vészhelyzetben, és akkor is nagyon halkan ígértek. Az új
államalakulatok újjászervezett közigazgatásukkal éppen magyarellenes érdeket
szolgáltak, igyekeztek ugyanis egy-egy igazgatási egységen belül a magyarság
lélekszámát és arányát a lehető legminimálisabbra leszorítani. De említhetnénk még
az adópolitikát, mint a kisebbségellenes retorziók egy másik válfaját. Ebben
főként a balkáni államok jártak élen, és sor még hosszan folytatható.10
A felsorolt magyarellenes intézkedések nemcsak a két
világháború közötti évtizedeket jellemezték, hanem a későbbieket is, és
bizonyos elemei napjainkig megmaradtak, és sajnos újjáéledtek. Összességében
elmondható, hogy trianoni békeszerződés eredményeként kisebbségi sorba került
magyarság helyzete kilenc évtizede változatlanul rendezetlen. A Kárpát-medencei
magyarság egyharmada olyan körülmények közé került, amelyik bizonyos időszakokban
egyértelműen rosszabb volt a kisebbségi magyar lét számára, mint amilyen
feltételeket a magyar állam biztosított a nem magyar ajkú közösségeknek 1918
előtt. Ez természetszerűleg az immár „anyaországgá" vált Magyarországon
napjainkban is érezteti hatását. Az 1945-öt követő négy és fél évtizedben
teljes egészében elfojtották a szocialista rendszer ideológusai a magyar
társadalomban is a Trianon kiváltotta igazságérzetet. Maga a béke, illetve
annak igazságtalanságai még úgy-ahogy nyilvánosságot kaphattak 1989 előtti
években is, de a fájdalmat megélni, foként pedig a trianoni béke utóhatásaként
a második világháború utáni magyar szenvedésekről nyilvánosan beszélni nem volt
ildomos, mivel az úgymond a nacionalizmust erősítette, vagy éppen a szomszédos államok
érzékenységének ingerküszöbét súrolta. A trianoni békeszerződéshez kapcsolódó
családi megpróbáltatások, tragédiák feldolgozására ezért leginkább csak a
kisebb közösségek, a szűk családi kör vállalkozhatott. Az említett több
évtizedes elhallgatási politika minden bizonynyal nem volt hatástalan a magyar
társadalom egy részére sem, mivel nem kevesen közömbössé váltak Trianon és
ennek eredményeként a határon túli magyarság problémája iránt, mint azt a
sokszor idézett 2004. december 5. népszavazás eredménye is jelezte. (Bár 138 ~
A Habsburg Monarchia és öröksége a politológusok és szociológusok egy része a
szavazóknak a napi politikára adott negatív válaszával magyarázza az alacsony
népszavazási aktivitást. A magyar (magyarországi) társadalom másik részéből
pedig az említett elfojtás után törhetett végre felszínre a rendszerváltással a
kibeszélés igénye, az elszenvedett sérelmek, a több évtizedig tartó kényszerű megaláztatás
alóli felszabadulás és ezzel együtt a társadalomra ráerőltetett kisebbrendűségi
érzés negatív élményének lerázása. Ennek az élménynek az egyik megjelenési
formája a magyarság évezredes történelemformáló erejének megjelenítése,
jelképeinek (Nagy Magyarország térkép, matrica, Szent Korona, árpádsávos zászló
stb.) egyre gyakoribb használata is, és sajnálatos módon a szomszédnépek
dehonesztálására is akad nem egy példa, noha ez utóbbira a válasszal ők sem
maradnak adósak. Egészen pontosan a szomszédos államokban is léteznek és
virágoznak olyan szervezetek, pártok, amelyek viszont következetes
magyarellenességükkel tűnnek ki a politikai szürkeségből.
A trianoni tragédia feldolgozása és az egyenjogúság alapján
a szomszéd népekkel történő megbékélés már csak közös kelet-közép-európai
jövőnk formálása szempontjából sem tűr további halogatást. A megoldandó
feladatok sokaságából végül egyetlen példa arra, hogy milyen nehéz is egymás
érzékenységét kölcsönösen tiszteletben tartani. 2008 őszén, a dunaszerdahelyi
stadionban történt eseményekről beszélgettek osztályfőnöki órán az egyik középiskola
érettségi előtt álló diákjai. A fiatal osztályfőnök ostorozta azokat a
stadionban megjelent magyar szurkolókat, akik éppen Nagy-Magyarországot
ábrázoló transzparenseket vittek magukkal, mivel szerinte ezzel a szlovák nép
érzékenységét sértették meg a drukkerek. Az említett transzparensek ugyanis a
szlovákság önálló állami létét vonhatták kétségbe. Az osztály egyik jó
képességű tanulója kért szót, aki elismerte, hogy lehet igazság abban, amit a
tanárnő mondott. Majd viszontválaszként egy kérdéssel fordult az osztályhoz: Vajon
a szlovákok figyelembe veszik-e a mi érzékenységünket, amikor színmagyar településeket
olyan szlovák nemzeti hősökről neveztek el, akiknek semmi köze nincs a
településhez? Vagy - folytatta tovább - Szenczi Molnár Albert szülővárosában,
ahonnan az őseim is származnak, jóformán alig lehet magyarul megszólalni, a
nagy- és dédszüleimet pedig, akiknek elődei évszázadok óta éltek a városban,
1947-ben vagy 48-ban, „háborús bűnösként" dobták ki szülőföldjükről a
csehszlovák hatóságok, úgy, hogy előzőleg mindenüket elvették, és
koldusszegényen érkeztek a csonka országba. Ezek után nekem, érzékenynek kell-e
lennem a szlovákok iránt? - kérdezett vissza, és a vita még a tanítás után is
hosszasan folytatódott végkövetkeztetés levonása nélkül. Ez csak egyetlen példa
a sok közül, amelyik jelzi, hogy változatlanul milyen nehézséget jelent
Kárpát-medencei közös történelmi múltunk, benne Trianonnak és következményeinek
feldolgozása.
JEGYZETEK
1. A trianoni békére és következményeire vonatkozó
könyvtárnyi szakirodalomból és forráskiadásból: Gerő András (szerk.) (1989):
Sorsdöntések. Göncöl Kiadó, Budapest. A dokumentumgyűjtemény egyebek mellet
tartalmazza magának a békeszerződésnek a teljes szövegét és a hozzákapcsolódó
diplomáciai tárgyalások egy részét is (113-292. o.). A témára vonatkozó legátfogóbb
újabb kiadású dokumentumgyűjtemény: Zeidler Miklós (szerk.) (2003): Trianon.
Osiris Kiadó, Budapest. A kötet külön fejezete foglalkozik a békeszerződés
közéleti és politikai emlékezetével (327-456. o.). A békeszerződés
veszteségeinek számszerűsítéséről pedig: Lőkkös Zoltán 2000: Trianon számokban.
Püski Kiadó, Budapest.
2. Raffay Ernő (1987): Erdély 1918-1919-ben. Magvető Kiadó,
Budapest. 168-194. o., Eördögh István (2000): Erdély román megszállása
1916-1920. Lázi Bt., Szeged. 23-32. o.
3. A történelmi Magyarország felbomlásáról két, a történelmi
eseményeket másként megélő kortárs összegzése: Jászi Oszkár: Magyar kálvária -
magyar feltámadás. Magyar Hírlap könyvek, Miért fáj nekünk, magyaroknak már
közel egy évszázad óta Trianon? ~ 139 Budapest. (Reprint kiadás, 1989.) A
szerző többek között részletesen elemzi a Károlyi-kormány bel- és
külpolitikáját (55-117. o.). Jászinak a nemzetiségi kérdésről 1918-ban
megjelent alapmunkája: A Monarchia jövője. Új Magyarország Rt., Budapest
(Reprint kiadás, 1988.) A nemzetiségi kérdés háború utáni megoldását Jászi
Magyarország esetében a demokratikus föderalizmusban látta (59-71. o.).
Konzervatív oldalról pedig egyebek mellett: Gratz Gusztáv (1935): A forradalmak
kora Magyarország története 1918-1920. Magyar Szemle Társaság, Budapest, (Reprint
kiadás, 1992.). könyve figyelemreméltó. Gratz könyvének második fejezetében
(38-63. o.) foglalkozik az ország feldarabolásával.
4. Jeszenszky Géza (1982): A vándorló skót és Magyarország.
História 1982. 4-5. sz. 26-28. o. 5. Gulyás László (szerk.) (2003): Eduárd
Benes: Az osztrák probléma és a cseh kérdés. Az Ausztriában élő szláv nemzetek
politikai harcáról szóló tanulmány. JATE Press, Szeged. A tanulmány a későbbi
cseh elnök doktori értekezésének részleteit adja közre, amelyet 1907-ben a dijoni
egyetemen védett meg. 191 l-ben pedig Benes az osztrák kultuszminisztérium egy
éves franciaországi és angliai ösztöndíját nyerte el (4-6. o.).
6. A reformkori és dualizmuskori magyarországi nemzetiségi kérdéssel
foglalkozó szakirodalom és forráskiadás is hatalmas. Egyik jól használható
átfogó munka: Mikó Imre (1944): Nemzetiségi jog és nemzetiségi politika.
Tanulmány a magyar közjog és politikai történet köréből. Minerva kiadása,
Kolozsvár. (Reprint kiadás, Csatári Dániel bevezető tanulmányával é. n.) A
szerző részletesen elemzi többek között az 1867 és 1918 közötti magyar
iskolapolitikát és a nemzetiségiek egyesületalapítási jogát (427^74. o.). A
magyar nemzetiségpolitikai törvények, rendeletek gyűjteménye: Balogh Sándor
(föszerk.) (2002): A magyar állam és a nemzetiségek 1848-1993. Napvilág Kiadó,
Budapest. A dokumentumgyűjtemény tartalmazza többek között a sokat vitatott
Apponyi féle oktatási törvényt is (186-200. o.).
7. A kisebbségi magyarságra és kelet-közép-európai
kisebbségi kérdésre vonatkozó igen bőséges a szakirodalomból: Romsics Ignác
1998: Nemzet, nemzetiség és állam - Kelet-Közép- és Délkelet-Európában a 19. és
20. században. Napvilág Kiadó, Budapest. A könyv egyik fejezete a
kisebbségvédelemmel is foglalkozik (193-227. o.). Galántai József 1989: Trianon
és a kisebbségvédelem - A kisebbségvédelem nemzetközi jogrendjének kialakítása.
Maecenas Kiadó, Budapest. A kötet része: A békeszerződéshez kapcsolódó
kisebbségvédelmi szerződések megalkotá-sa (71-123. o.), illetve függelékként
közli a román és a magyar kisebbségvédelmi szerződés szövegét, valamint a
Nemzetek Szövetsége Tanácsának határozatait a kisebbségvédelmi garanciális eljárásokról
(201-223. o.).
8. A békeszerződét a magyar törvényhozás is nemzetközi
nyomásra kénytelen volt törvénybe iktatni, így az 1921. évi XXXIII. tc.-ként
szerepel. A törvény 61-66. paragrafusa foglalkozik az optálás lehetőségével.
9. A húszas évek elején menekültként ideérkező magyarok
megrázó életéről, a vagonlakások és a barakkok világáról számos tudósítás vagy
más egyéb kiadvány jelent meg. A legújabb a Rubicon folyóirat Trianon külön
számában látott napvilágot: Csóti Csaba (2010): Vagonlakók, barakklakók, menekültek.
2010. 4-5. szám. 54-59. o.
10. A trianoni béke után kisebbséggé vált magyarság sorsának
országonkénti bemutatásával is megszámlálhatatlan tanulmány foglalkozik. A
széles skálájú szakirodalomból országonként egy-egy példa: Borsody István
(1938): Magyarok Csehszlovákiában 1918-1938. Méra Ratio, Somorja (Reprint
kiadás 2002.) A korszak neves szakértői vették száma a kisebbségi magyar lét
egyes elmeit, így a műveltség sorsát vagy a felvidéki magyar társdalom
változásait is (89-155. o.). Nagy Lajos (1944): A kisebbségek alkotmányjogi
helyzete Nagyromániában. Minerva Irodalmi és Nyomdai Műintézet Rt., Kolozsvár.
(Reprint kiadás. Székelyudvarhely, 1994.) Rendkívül alapos munka, igen gazdag
román jogi szakirodalmat használva fel forrásként, és részletes a kisebbségek szabadságjogainak
taglalása (76-200. o.). Domonkos László (1992): Magyarok a Délvidéken. Zrínyi
Kiadó, Budapest. A könyv két fejezete is foglalkozik a két világháború között i
időszakkal: (A Délvidék első elvesztése, illetve Élet a két háború között
35-77. o.)
* PhD, tudományos főmunkatárs, MTA RKK Alföldi Tudományos Intézetének Békéscsabai Oszt.
http://acta.bibl.u-szeged.hu/29836/1/kek_011_133-139.pdf
