Aki még nem tudott
róla, ám tudja meg, hogy amikor lent a földön megszólalnak a karácsonyesti
harangok, odafönt a Mennyeknek Országában a legeslegfiatalabb angyalka megráz
egy fényes aranycsengőt. Erre a jelre a mennyei palota nagy szárnyas kapui
maguktól megnyílnak, s a mennyország összes népe illő sorban betódul a hatalmas
kupolaterembe, ahol várja már őket Jézus Király karácsonyfája. Mikor mindenki
együtt van már, akkor az Úr Jézus megadja a jelt, s a kiválasztott szentek
sorjában meggyújtják a mennyezetig érő karácsonyfán az emlékezés gyertyáit.
Nagy tiszteltetés ám a
gyertyagyújtók sorába kerülni s fontos hivatal. Mert ezen múlik, hogy kikről
emlékezik meg a mennyország népe azon a karácsonyon. Mikor aztán a gyertyák már
mind égnek, akkor az Úr Jézus intésére sorra járulnak az ég lakói a
karácsonyfához, s ki-ki ráaggatja a maga imádságát. Ezeket az imádságokat aztán
az Úr Jézus megáldja, s szorgos angyalok nyomban aláindulnak velük a földre,
hogy szétosszák azok között, akiknek szólnak. Ezek a soha nem hiábavaló, de
mindig beteljesülő imádságok a mennyek lakóinak ajándékai a földi emberek
számára. Így ünnepelnek odafönt karácsonyt azok, akik közülünk eltávoztak,
tudja azt mindenki.
De ebben az esztendőben
szokatlan dolog történt odafönt az égben. Már egy héttel karácsony előtt
hírvivő angyalok járták sorra a mennyország lakóit s tudatták velük, hogy Jézus
Úr parancsára ebben az évben magyar karácsony lesz odafönt.
Ilyesmi még nem történt
amióta világ a világ, hogy egyetlen nép javára tartsák az ünnepet s méghozzá
egy olyan kicsike, maroknyi nemzetet tiszteljenek meg ezzel, mint a magyar. De
Jézus Úr így látta illőnek s helyesnek, s így is történt.
Mikor aztán
megszólaltak odalent a földön ma este a karácsonyi harangok, egy szeplős arcú,
vézna kis angyalka, aki még egészen új volt odafönt, rendelkezés szerint kezébe
vette a fényes aranycsengőt, hogy megadja vele a jelt. Azonban olyan ijedt és
elfogódott volt szegényke a nagy megtiszteltetéstől, hogy nyomban el is ejtette
a csengőt, amiből aztán egy kis bonyodalom származott. Padlót érve a csengő
ugyanis élesen felcsengett egyszer, amitől a szárnyas kapuk nyomban nyílani is
kezdtek. Mivel azonban a csengő nyomban el is hallgatott, a kapuk is
abbahagyták a nyílást, és a kint várakozók számára csupán egy szűk kis rést
hagytak, melyen keresztül csak a soványabbja tudott beférni, a kövérebbje nem.
Az újdonsült kis angyalka pedig úgy megszeppent a maga ügyetlenségétől, hogy
szégyenében nyomban elszaladt, s elrejtőzött a karácsonyfa lehajló ágai alá.
Az Úr Jézus, látva a
bonyodalmat, maga vette föl a csengőt s megrázta jó erősen, amitől nyomban
szélesre tárultak a kapuk, s a nép betódulhatott az égi kupolaterembe. Jézus
parancsára széles kört hagytak szabadon a karácsonyfa körül az égi magyarok
számára, akik utolsónak vonultak be, ünnepélyes elfogódottsággal, hogy
elfoglalják a megtisztelő helyet. Mikor aztán mindenki együtt volt, az Úr Jézus
megadja a jelt: gyúljanak hát ki az emlékezésnek lángjai a magyar karácsonyfán!
Elsőnek az ősz István
király lépett a fához s néma méltósággal gyújtotta rajta az első gyertyát.
Sorra követték az Árpád-ház tagjai, Hunyadiak, Zrínyiek, Rákócziak s a többiek
mind, hosszú, hosszú sorban. „Pro libertate”, suttogta a nagyságos fejedelem, s
Petőfi Sándor keze reszketett, amikor kinyúlt a márciusi ifjak emlékének
gyertyája felé. S rendbe kigyúlt az egész magyar történelem, s ott ragyogott
pazar fényben a mennyei palota közepén, egész világ csodálatára. S mikor már
minden gyertya égett a karácsonyfán, előlépett öreg Csikay Gyuri, esett vállú
hajdani kolozsvári cigányprímás, állához emelte kopott hegedűjét, s felsírt a
húrokon a magyar „Mennyből az angyal…” De olyan szépen, olyan szívfájdítóan,
hogy még az Úr Jézusnak is megkönnyesedett tőle a szeme, s ártatlan kicsi
angyalkák a háttérben csupa gyönggyel sírták tele a padlót.
Majd az Úr Jézus jelt
adott megint, s rangsor szerint István király lépett oda elsőnek a fához, hogy
felaggassa rá a maga ajándékát, földi magyaroknak. Aranytekercsre írott áldásos
imádság volt, súlya majd földig húzta le a gyönge ágat. Szent László vitézi
erejét, Zrínyi Miklós bölcs megfontoltságát, Rákóczi Ferenc lelkes hitét s
Petőfi Sándor lángoló szívét aggatta fára. Úgy megtelt rendre minden ág
magyaroknak szóló magyar imádsággal, hogy mire a más nemzetségből valók sorra
kerülhettek, már csak úgy roskadozott a fa a tehertől.
Sok-sok időbe került,
míg a mennyeknek minden lakója odajárulhatott a karácsonyfa elé a maga
ajándékával. Nemzet még ennyi imádságot nem kapott, amióta világ a világ! Mikor
aztán az utolsó imádság is rajta csüngött a fán, az Úr Jézus megáldotta
valamenynyit, s míg a sok nép vonulni kezdett újra kifelé a szárnyas kapukon,
szorgos kis angyalok nyomban hozzáfogtak, hogy batyuba kössék a sok égi
kincset, s alászálljanak vele kicsi Magyarhonba.
Végül aztán már csak az
égi magyarok álltak ott még mindig a magyar karácsonyfa körül, imába mélyülten.
Az angyalok elhordták már az utolsó ajándékot is, s a gyertyák is kezdtek
csonkig égni, amikor az Úr Jézus szeme hirtelen megakadt valami fehéren, a roppant
karácsonyfa alsó ágai között. Jobban odanézett s hát bizony egy kis angyalka
köntösének a csücske volt az. Az újdonsült szeplős kis angyalka, aki elejtette
az aranycsengőt, kuksolt ott még mindig nagy ijedten. Az Úr Jézus félrehajtotta
az ágakat, s kézen fogva elővezette onnan a szeplős kis angyalt. „Hát te minek
bújtál oda?” – kérdezte tőle mosolyogva. „Restellem magamat” – vallotta be a
szeplős. – „Elfelejtettem volt azt a csengőt, lássa.” „Oh, hát te voltál az!” –
nevetett az Úr. „Ne búsulj semmit, megtörténik az ilyesmi mással is. De téged
még nem láttalak itt eddig. Mi a neved? Honnan jöttél s mikor?” „Katika a nevem
s Budapestről jöttem – felelte a vézna, szeplős kicsi angyal – november
negyedikén, Uram.
Néhány pillanatig
mély-mély csönd volt a nagy kupolateremben. Az égi magyarok mind a vézna kicsi
angyalkát nézték, s valamennyinek könnyes volt a szeme. Aztán Jézus szelíd
hangja törte meg a csendet. „Isten hozott, Katika” – mondta jóságosan, s keze
gyöngéden megsimogatta a kis szöszke fejet. „Aztán küldtél-e te is ajándékot
Budapestre a tieidnek?” „Küldtem, Uram” – felelte Katika, s elpirult a szeplői
alatt. „Aztán mit küldtél?” – kíváncsiskodott az Úr Jézus. „Szép ünnepi
imádságot szüleidnek, kis testvérkéidnek?” A kicsi angyal képe még pirosabbra
gyúlt. „Nem imádságot küldtem” – vallotta be szégyenkezve. Az Úr Jézus igen
nagyon elcsodálkozott. „Nem-e? Hát mi egyebet lehet küldeni innen?” „Kenyeret”
– felelte szepegve Katika. „Szép fehér égi kenyeret. Minden nap félretettem,
amit nekem adtak itt. Hiszen én kapok még máskor is” – tette hozzá bizalmasan.
„S ha nem, hát az se baj. De odalent Budapesten nincsen fehér kenyér, régóta
már…”
Mély, döbbent csönd
volt, szentek, angyalok pisszenni se mertek. Hiszen ilyesmi még nem történt
emlékezet óta, hogy valaki kegyes imádság helyett kenyeret küldött volna alá a
mennyországból.
Aztán az Úr Jézus
lehajolt s homlokon csókolta a kislányt. „Jól tetted, Katika”, mondta halkan s
lopva kitörölt egy tolakodó könnycseppet a szeméből, „sokszor a kenyér a
legszebb imádság. Én is azt adtam egyszer az én népemnek, amikor lent jártam a
Földön. Kenyeret.”
Valahol a meghatottan
álló magyarok sorában egy öreg nagymamából kitört az elfojtott zokogás. Katika
kitépte magát az Úr Jézus karjaiból, odafutott az öregasszonyhoz és két vézna
karjával átölelte. „Ne sírj, nagymama!” – kiáltotta hangos, csengő
angyalka-hangon, mely egyszeribe betöltötte az egész mennyországot – „Apuék nem
éheznek többet odalent! A mennyei kenyér, amit küldtem, meglásd, eltart
sokáig!”
Az Úr Jézus mosolygott.
S mosolyától, bizony, akár hiszik, akár nem: kisütött a nap Magyarország
fölött!
