Szováta képeslapokon

1917 ...


Forrás: képeslapgyűjtők - facebook ...

Könyvajánló: Mások álma

"A legnagyobb veszedelemben is mindig lesznek fák, amelyeket nem lehet átültetni. Én ilyen fáktól származom."

Donáth Mirjamot felvették New York legjobb egyetemére, azután évekig a legnagyobb nemzetközi hírügynökségnél dolgozott a Times Square-en, egy felhőkarcoló 19. emeletén. De nem volt boldog. Hét év után hazajött, és megírta félmillió kivándorló honfitársunk lélekölő vívódásait. Önmagával is kegyetlenül őszinte könyvében találkozunk borsodi illegális bevándorlóval és zalai gazdasági migránssal, álmaink városában jönnek-mennek az oroszok, a brazilok és a magyarok. Csak azt nem tudjuk eldönteni, kinek tanulságosabb ez a könyörtelen szembenézés az amerikai álommal, az emigrációs léttel és a hazaszeretettel: azoknak, akik már elmentek, vagy nekünk, akik még itt vagyunk.

Ezt olvasom, ajánlom: Bécs - Kulturális kalandozások

Bécs - Kulturális kalandozások 

Jó olvasni. Szeretem, ha hangulata van egy könyvnek. 

D. Magyari Imre egyéni hangú Bécs-kalauza a városhoz fűződő szerelmének titkairól vall, sok-sok randevújuk elbűvölő emlékeiről, legyen szó a Kärntner Straßéról, Freud lakásáról, a Naschmarktról, a Stephansdomról, Grinzingről, Sissyről avagy színházakról, filmekről és a nagy bécsi muzsikosokról. Ide-oda kalandozva múlt és jelen között óhatatlanul szó esik Magyarországról is, hisz a volt császárváros megannyi szállal kötődik az egykori birodalom másik feléhez. Bécsben egy magyar eleve otthonosan érezheti magát - pláne, ha kézen fogják, és megmutatják neki a mélyben húzódó szálakat és a felszíni összecsengéseket: épp ezt teszi a szerző mindvégig élvezetes és lebilincselő könyvében.

Forrás: Bookline

 

 

Beszélgetés Wéber Károlynéval

- 2018. 7 évvel később ... A világ sokat változott, törvényszerű, hogy mi is. Újból találkoztunk, újból beszélgettünk, mi - "berényi gimisek". 

Wéber Károlyné 

(2018. március): Érdekes ezzel a cikkel találkozni jó 7 év távlatából. Kicsit Karithys… csak  itt már nem egy fiatalemberrel találkoztam, hanem az életpályát lezáró önmagammal. Elgondolkoztam rajta, mi változott 7 év alatt.

Azt mondják minden 7 évben nagy változáson megy át az ember, igaz e ez ebben az esetben? Lássuk a leltárt.

Terv volt,hogy sokat olvasok (megvalósul) és sok filmet, DVD-t nézek ( na,ez nem annyira).A könyv letehető, felvehető, folytatható, de egy filmet ki szeret 20 perc után megszakítani,hogy majd 2 nap múlva folytassa. Mert 2 teljes óra egyben… hát az nem sűrűn jön össze,még most sem. Ugyan a fiatalabb unokák sem igénylik már a rendszeres segítséget, de még azért vannak. Már csak Dani  az, akivel lehet naponta foglalkozni Meg még néhány tanítvány, aki segítséget kér a felkészüléséhez.

A gimiről sincs már mit mondanom,több mint 10 év telt el,hogy eljöttem. Nincs kapcsolatom velük .Persze a volt kollégákkal – ha találkozunk - beszélgetünk és jól elcseverészünk, de ennyi. A régi aranyos iskolák tanáraival is van ennyi kapcsolatom. De ezek a dolgok lassan leépülnek az ember életéből és azt hiszem, hogy ez mindenkinél így van. A régi tanítványok? - hát a facebook erre jó. Időnként nagyot „beszélgetünk” és ez klassz. Mármint, hogy még emlékeznek rám és ott tudjuk folytatni a társalgást, ahol abbahagytuk. Szóval jó dolog az internet és az, hogy az egész világ egy nagy globális falu lett, mert a gyerekek jól szétszaladtak a világban. Aztán meg a másik dolog, hogy nekem ugyan megmaradtak 18 évesnek, de tudom, hogy már nem annyiak és élik a saját életüket Más gondjuk van mint egy régi tanárral diskurálni. Ezért is értékelem nagyra és érzem magam megtisztelve, ha szánnak egy kis időt a velem való beszélgetésre is.

Az oktatási rendszer? Nincs róla jó véleményem. Elmaradt a világ követelményeitől, a szakemberek akik ezt állítják magukról és oktatáspolitikát csinálnak, nem értenek hozzá, nem szakemberek. Vagy ha igen, akkor a legfontosabb lépcsőt ugorják át, a gyereket. Nem képez a mai pedagógia kreatív, gondolkodó embereket Pedig a mai gyerekek rengeteget tudnak a világról, de megöli bennük a kíváncsiságot a rengeteg felesleges óra, a rosszul megszerkesztett tankönyvek, a rengeteg memoriter és legfőképpen a készségszintre emelés hiánya.

Ámulva figyelem pl., hogy történelemből meg kell tanulni egy csomó évszámot, mert…?? Ki tudja miért ? A térképet nem használják, mert? Gondolom, mert benne vannak az évszámok. A valójában zömében vizuális típusú gyerekek ezt is a fejükben memorizálhatják, hogy hol vannak a csaták helyei stb .Persze az érettségin azért lesz vaktérkép, már csak heccből is.

Úgy van ez valahogy illetve úgy lesz - ,mert a gyerek sose felejtsük el értelmes –mint a kedves mesében , a Micimackóban. Ugyanis amikor Tigrissel mindent megkóstoltatott Malacka, Füles és Zsebibaba, amit ők szerettek , Tigris egy darabig tűrte, belegyezett,még meg is kóstolta, de aztán rájött, hogy ő bizony egészen mást szeret, mert ő más. Nos a mi gyerekeink is tűrik a kísérletezéseket, de már lassan kiderült, hogy ők mit is szeretnek valójában.  Mert jó lenne észrevenni, hogy ők Tigrisek.

De most is úgy gondolom, hogy ezt nagyon sok, jó pedagógus tudja és a gyerekek érdekeit figyelembe véve tanítanak. 

2011.: 

- Egy találkozás, bármikor alkalom a visszatekintésre. Hogyan telnek Wéber tanárnő, Magdi néni mindennapjai? 

- Itt, Mezőberényben 25 évet tanítottam. Előtte 16-ot Köröstarcsán. A  nyugdíjazás egy kicsit nehezen  indult, a lendület még vitt volna tovább. De elteltek az évek, ha nem is érzi az ember, s egy másik generációnak kell tovább dolgoznia. Ennyi év után minden az iskolához kapcsolt, és amikor kikerültem ebből a környezetből, úgy éreztem, megszűnt minden, nagyon nehezen viseltem. Az eltelt négy év alatt megtaláltam a mindennapi új feladataimat. Ebben sokat segítenek a volt tanítványaim. Állandóan jelen vannak, élőben vagy levélben. Ez segített átállni erre az egészre. Azért még dolgozom egy szakértői csoportban. Hátrányos helyzetű gyerekek beiskolázásához keresek támogatókat civil szervezeteken keresztül. Fontos, hogy tényleg azért jöjjenek, mert ide valók, és ne csak azért, mert szegények. Érettségi elnök is maradtam emelt és középszinten egyaránt. Meg van mindig néhány magánórám is. Jó, mert szinten tart. A legfontosabb persze a család, szűkítve ,az unokák. A két kicsi, akiknél  sokszor van szükség segítségre, a nagyok meg alkalmanként jelentkeznek Ők már önállósodtak, megoldják gondjaik java részét. Annyit olvasok, amennyit akarok, és az összes eddig összegyűjtött DVD-t, filmet is most van időm  megnézni. Valójában ma sem dolgozom kevesebbet, mint amikor naponta tanítani mentem.

- Mit olvas? Milyen filmet nézett utoljára? 

- Most olvasom Sofi Oksanen: Tisztogatás című regényét. Érdekesnek ígérkezik, még nem olvastam végig. Történelem, de az egyszerű emberek szemén át nézve. A filmek lazábbak általában. Most éppen Pannával készülök megnézni a két Lottit. Előtte pedig A király beszéde című filmet láttam, miután olvastam a regényt előtte, kíváncsi voltam az adaptációra is.

- Milyen érzésekkel gondol vissza a „régi” és az „új” gimnáziumra, kollégákra, tanítványokra?

- Amikor ide jöttem, abba a gimnáziumba, egy családias hangulatba kerültem. A kollegialitás, a gyerekekkel való kapcsolat nagyon pozitív volt. Amikor elindult a kéttannyelvű oktatás, megváltozott az iskola létszáma, struktúrája, ez befolyásolta az iskola hangulatát. Másrészt változtak az oktatással kapcsolatos követelmények, a szülők elvárásai, a pedagógusok megítélése. Ez alól nem tudott ez az intézmény sem kibújni. 5 évet abban, 20 évet ebben a gimnáziumban tanítottam. Ebből a 20 évből az utolsó 7 év, az „Arany János”-ban sokmindent megváltoztatott. Gyerekekhez lehajló munkát kellett végezni, segíteni nekik. Úgy érzem ez volt az egész pedagógus pályám megkoronázása. A legtöbbet érő munka volt, amit valaha is csináltam. Az eredményeik alapján ma már tudom, hogy amiért az „Aranyt” létre hozták az sikerült, legalábbis az első évfolyamoknál, többek lettek mint szüleik valaha is lehettek. Gondolom, így alakul majd a továbbiakban is. Amióta eljöttem, tudom, hogy megérte, hogy ők is érezték a sok-sok odafigyelést, mert  soha semmilyen gyerekcsoporttól nem jött vissza annyi törődés, emberség mint az „aranyosoktól”. Ők olyan természetesen adtak, segítettek. Ez nagy öröm. Ma is minden eseményükről értesítenek és csak úgy érdeklődnek, benéznek.

-  Mezőberényben mindenki tudja, sok sikeres tanítvánnyal is büszkélkedhet a gimnázium. Mi volt a legfőbb nevelési elve?

- Nem tudom igazán megfogalmazni, hiszen minden gyereknél más és más, de igyekeztem, hogy soha ne csapjam be őket, meg talán az, hogy minden büntetés után tiszta lappal kezdtük a holnapot. 

- Sokszor beszélgetünk a gimnáziumban eltöltött évekről, amihez  természetesen hozzátartoznak a kedves, poénos történetek vagy akár a tanárainkról–mára már akár legendává nőtt történetek is. Ahogy diáknak, úgy tanárnak is vannak emlékezetes történetei. Mesélne néhányat?

- Sok szép történet van. Általában két fajta diákot jegyez meg jól az ember, a nagyon kiválót, és a nagyon „ördögöt”. Volt egy olyan tanítványom, aki történész lett. Szenzációs feje volt hozzá. Arra utazott, hogy sarokba szorítson. Egy szer diadalmasan bejött, kérdezte, hogy olvastam-e, mondtam nem, de ha vár két napot, utána néznek. „Jé, egy tanár, aki bevallja, hogy valamit nem tud” - reagált. Ma is beszámol élete nagy fordulóiról. Tőle tanultam meg tudatosan, hogy nem csaphatom be őket, addig szerintem inkább ösztönös volt. Emlékszem, egy csapatversenyen az egyik tanítványom megjelent másnaposan. 8 órakor kezdődött a verseny, a szünet 10 órakor volt, az első fordulóban mindent elvesztettünk, amit lehet, mert addig csak evett és ivott. A második forduló után a második helyen végeztünk. Bevallom, nem kapott tőlem dicsérő szavakat.

- Egy sikeres életpálya tapasztalatával, Ön mit gondol, mi lehet biztató üzenet a jövő pedagógusainak?

- Ez egy nagy türelmet igénylő feladat. Az alapvető, tudom-e tisztel ni a gyerekeket vagy nem. Tudok-e úgy viselkedni, hogy tanuljon meg ő is engem tisztelni? Tudok-e az oktatás mellett nevelni is? Van e bennem elég érték ahhoz, hogy valamiben példa lehessek? Emberekkel, gyerekekkel csak alázattal lehet bánni. Megtanulni, tanár vagyok, de ott értük vagyok és bármikor odafordulhatunk hozzám. Ne féljenek, legyen közöttünk kölcsönösségen alapuló tanár-diák viszony bízzanak bennem. Ne szeressenek – az egy másik érzés – fogadjanak el. Aztán ha kell, megbüntetem, de másnaptól már tovább lépünk. Soha többet nem beszélünk róla. Ha rendszeresen teszi a rossz dolgokat igen, de ha egyszeri, meg lehet bocsátani. Hogy ezek sikerültek-e nem tudom. Néha biztosan igen, máskor ... ?

- Változó korunk nem kíméli a pedagógia világát sem. Mi viszi előbbre? Merre tart?

- Ez igaz, a világ változik. Szokták mondani: ezek a gyerekek már mások. Persze, de hát a tanárok is. Kell, hogy tudjanak egymással együtt dolgozni. Ez a pálya lényege. Remélhetőleg csak olyan emberek lépnek tanári pályára, akik tudnak ehhez a változó világhoz és a benne felnövő gyerekekhez alkalmazkodni. Mert mindig a felnőttnek kell először lépni, utat mutatni, majd az alakítja a fiatalt is. De menetközben szabad ám tőlük tanulni is. Nem szégyen, rengeteg dolgot tudnak, amit mi nem. Szeretik is, ha „taníthatnak”. A kapcsolatnak is jót tesz a kölcsönös munka. De ezt az új, fiatal kollegák is ugyanilyen jól tudják. Ezt már nekik kell megcsinálni.

-  Örülök, hogy néhány mondat erejéig visszaemlékeztünk, mi „berényi gimisek”. 

Mezeiné Bátori Valéria

MH 2011. július

HÚSVÉT-JÁTÉK

Játékot találtam ki ... :) 😊 - csak vidáman :)

Nyeremény: 2 könyv, 1 homokóra

A játék szabálya: a megfejtéseket privát üzenetben várom ... és írjátok meg - nyilvánosan - éppen mit olvastok, vagy a kedvenc könyvetek címét.
A megfejtéseket március 28-ig várom. :)

(Forrás:  MH különsz. 2005.)

MEZŐBERÉNYI KOLONIÁL BÚTORCSALÁD

MEZŐBERÉNYI KOLONIÁL BÚTORCSALÁD AJÁNLÁSA A TELEPÜLÉSI ÉRTÉKTÁRBA AZ ALÁBBI LINKEN OLVASHATÓ:

https://mezobereny.hu/assets/img_feltoltott/Telep%C3%BCl%C3%A9si%20%C3%89rt%C3%A9kt%C3%A1r/2022/109.koloni%C3%A1l.pdf

http://bit.ly/2DpQHTh


A dolgozók .... a névsor folyamatosan bővül ...

Wass Albert: Magyar karácsony az égben

Aki még nem tudott róla, ám tudja meg, hogy amikor lent a földön megszólalnak a karácsonyesti harangok, odafönt a Mennyeknek Országában a legeslegfiatalabb angyalka megráz egy fényes aranycsengőt. Erre a jelre a mennyei palota nagy szárnyas kapui maguktól megnyílnak, s a mennyország összes népe illő sorban betódul a hatalmas kupolaterembe, ahol várja már őket Jézus Király karácsonyfája. Mikor mindenki együtt van már, akkor az Úr Jézus megadja a jelt, s a kiválasztott szentek sorjában meggyújtják a mennyezetig érő karácsonyfán az emlékezés gyertyáit.

Nagy tiszteltetés ám a gyertyagyújtók sorába kerülni s fontos hivatal. Mert ezen múlik, hogy kikről emlékezik meg a mennyország népe azon a karácsonyon. Mikor aztán a gyertyák már mind égnek, akkor az Úr Jézus intésére sorra járulnak az ég lakói a karácsonyfához, s ki-ki ráaggatja a maga imádságát. Ezeket az imádságokat aztán az Úr Jézus megáldja, s szorgos angyalok nyomban aláindulnak velük a földre, hogy szétosszák azok között, akiknek szólnak. Ezek a soha nem hiábavaló, de mindig beteljesülő imádságok a mennyek lakóinak ajándékai a földi emberek számára. Így ünnepelnek odafönt karácsonyt azok, akik közülünk eltávoztak, tudja azt mindenki.

De ebben az esztendőben szokatlan dolog történt odafönt az égben. Már egy héttel karácsony előtt hírvivő angyalok járták sorra a mennyország lakóit s tudatták velük, hogy Jézus Úr parancsára ebben az évben magyar karácsony lesz odafönt.

Ilyesmi még nem történt amióta világ a világ, hogy egyetlen nép javára tartsák az ünnepet s méghozzá egy olyan kicsike, maroknyi nemzetet tiszteljenek meg ezzel, mint a magyar. De Jézus Úr így látta illőnek s helyesnek, s így is történt.

Mikor aztán megszólaltak odalent a földön ma este a karácsonyi harangok, egy szeplős arcú, vézna kis angyalka, aki még egészen új volt odafönt, rendelkezés szerint kezébe vette a fényes aranycsengőt, hogy megadja vele a jelt. Azonban olyan ijedt és elfogódott volt szegényke a nagy megtiszteltetéstől, hogy nyomban el is ejtette a csengőt, amiből aztán egy kis bonyodalom származott. Padlót érve a csengő ugyanis élesen felcsengett egyszer, amitől a szárnyas kapuk nyomban nyílani is kezdtek. Mivel azonban a csengő nyomban el is hallgatott, a kapuk is abbahagyták a nyílást, és a kint várakozók számára csupán egy szűk kis rést hagytak, melyen keresztül csak a soványabbja tudott beférni, a kövérebbje nem. Az újdonsült kis angyalka pedig úgy megszeppent a maga ügyetlenségétől, hogy szégyenében nyomban elszaladt, s elrejtőzött a karácsonyfa lehajló ágai alá.

Az Úr Jézus, látva a bonyodalmat, maga vette föl a csengőt s megrázta jó erősen, amitől nyomban szélesre tárultak a kapuk, s a nép betódulhatott az égi kupolaterembe. Jézus parancsára széles kört hagytak szabadon a karácsonyfa körül az égi magyarok számára, akik utolsónak vonultak be, ünnepélyes elfogódottsággal, hogy elfoglalják a megtisztelő helyet. Mikor aztán mindenki együtt volt, az Úr Jézus megadja a jelt: gyúljanak hát ki az emlékezésnek lángjai a magyar karácsonyfán!

Elsőnek az ősz István király lépett a fához s néma méltósággal gyújtotta rajta az első gyertyát. Sorra követték az Árpád-ház tagjai, Hunyadiak, Zrínyiek, Rákócziak s a többiek mind, hosszú, hosszú sorban. „Pro libertate”, suttogta a nagyságos fejedelem, s Petőfi Sándor keze reszketett, amikor kinyúlt a márciusi ifjak emlékének gyertyája felé. S rendbe kigyúlt az egész magyar történelem, s ott ragyogott pazar fényben a mennyei palota közepén, egész világ csodálatára. S mikor már minden gyertya égett a karácsonyfán, előlépett öreg Csikay Gyuri, esett vállú hajdani kolozsvári cigányprímás, állához emelte kopott hegedűjét, s felsírt a húrokon a magyar „Mennyből az angyal…” De olyan szépen, olyan szívfájdítóan, hogy még az Úr Jézusnak is megkönnyesedett tőle a szeme, s ártatlan kicsi angyalkák a háttérben csupa gyönggyel sírták tele a padlót.

Majd az Úr Jézus jelt adott megint, s rangsor szerint István király lépett oda elsőnek a fához, hogy felaggassa rá a maga ajándékát, földi magyaroknak. Aranytekercsre írott áldásos imádság volt, súlya majd földig húzta le a gyönge ágat. Szent László vitézi erejét, Zrínyi Miklós bölcs megfontoltságát, Rákóczi Ferenc lelkes hitét s Petőfi Sándor lángoló szívét aggatta fára. Úgy megtelt rendre minden ág magyaroknak szóló magyar imádsággal, hogy mire a más nemzetségből valók sorra kerülhettek, már csak úgy roskadozott a fa a tehertől.

Sok-sok időbe került, míg a mennyeknek minden lakója odajárulhatott a karácsonyfa elé a maga ajándékával. Nemzet még ennyi imádságot nem kapott, amióta világ a világ! Mikor aztán az utolsó imádság is rajta csüngött a fán, az Úr Jézus megáldotta valamenynyit, s míg a sok nép vonulni kezdett újra kifelé a szárnyas kapukon, szorgos kis angyalok nyomban hozzáfogtak, hogy batyuba kössék a sok égi kincset, s alászálljanak vele kicsi Magyarhonba.

Végül aztán már csak az égi magyarok álltak ott még mindig a magyar karácsonyfa körül, imába mélyülten. Az angyalok elhordták már az utolsó ajándékot is, s a gyertyák is kezdtek csonkig égni, amikor az Úr Jézus szeme hirtelen megakadt valami fehéren, a roppant karácsonyfa alsó ágai között. Jobban odanézett s hát bizony egy kis angyalka köntösének a csücske volt az. Az újdonsült szeplős kis angyalka, aki elejtette az aranycsengőt, kuksolt ott még mindig nagy ijedten. Az Úr Jézus félrehajtotta az ágakat, s kézen fogva elővezette onnan a szeplős kis angyalt. „Hát te minek bújtál oda?” – kérdezte tőle mosolyogva. „Restellem magamat” – vallotta be a szeplős. – „Elfelejtettem volt azt a csengőt, lássa.” „Oh, hát te voltál az!” – nevetett az Úr. „Ne búsulj semmit, megtörténik az ilyesmi mással is. De téged még nem láttalak itt eddig. Mi a neved? Honnan jöttél s mikor?” „Katika a nevem s Budapestről jöttem – felelte a vézna, szeplős kicsi angyal – november negyedikén, Uram.

Néhány pillanatig mély-mély csönd volt a nagy kupolateremben. Az égi magyarok mind a vézna kicsi angyalkát nézték, s valamennyinek könnyes volt a szeme. Aztán Jézus szelíd hangja törte meg a csendet. „Isten hozott, Katika” – mondta jóságosan, s keze gyöngéden megsimogatta a kis szöszke fejet. „Aztán küldtél-e te is ajándékot Budapestre a tieidnek?” „Küldtem, Uram” – felelte Katika, s elpirult a szeplői alatt. „Aztán mit küldtél?” – kíváncsiskodott az Úr Jézus. „Szép ünnepi imádságot szüleidnek, kis testvérkéidnek?” A kicsi angyal képe még pirosabbra gyúlt. „Nem imádságot küldtem” – vallotta be szégyenkezve. Az Úr Jézus igen nagyon elcsodálkozott. „Nem-e? Hát mi egyebet lehet küldeni innen?” „Kenyeret” – felelte szepegve Katika. „Szép fehér égi kenyeret. Minden nap félretettem, amit nekem adtak itt. Hiszen én kapok még máskor is” – tette hozzá bizalmasan. „S ha nem, hát az se baj. De odalent Budapesten nincsen fehér kenyér, régóta már…”

Mély, döbbent csönd volt, szentek, angyalok pisszenni se mertek. Hiszen ilyesmi még nem történt emlékezet óta, hogy valaki kegyes imádság helyett kenyeret küldött volna alá a mennyországból.

Aztán az Úr Jézus lehajolt s homlokon csókolta a kislányt. „Jól tetted, Katika”, mondta halkan s lopva kitörölt egy tolakodó könnycseppet a szeméből, „sokszor a kenyér a legszebb imádság. Én is azt adtam egyszer az én népemnek, amikor lent jártam a Földön. Kenyeret.”

Valahol a meghatottan álló magyarok sorában egy öreg nagymamából kitört az elfojtott zokogás. Katika kitépte magát az Úr Jézus karjaiból, odafutott az öregasszonyhoz és két vézna karjával átölelte. „Ne sírj, nagymama!” – kiáltotta hangos, csengő angyalka-hangon, mely egyszeribe betöltötte az egész mennyországot – „Apuék nem éheznek többet odalent! A mennyei kenyér, amit küldtem, meglásd, eltart sokáig!”

Az Úr Jézus mosolygott. S mosolyától, bizony, akár hiszik, akár nem: kisütött a nap Magyarország fölött!