„Magyarnak lenni nagy s szent akarat,
Mely itt reszket a Kárpátok alatt:
Ha küszködőn, ha szenvedőn, ha sírva:
Viselni sorsunk, ahogy meg van írva,”
(Sajó Sándor: Magyarnak lenni)
Ez az
idézet olvasható a magyar-csehszlovák lakosságcsere 60. évfordulójára emlékező
emléktáblán. Az ünnepségen Kugler József, az emléktábla kezdeményezőinek egyike
adott rövid áttekintést a magyar-csehszlovák lakosságcsere-egyezmény történelmi
vonatkozásairól. Egyebek mellett kiemelte: Az 1946. február 27-én megkötött egyezményt az akkori magyar
kormányzat kényszerűségből vállalta. Az egyezmény a magyarországi szlovákok
számára önkéntes átköltözési lehetőséget biztosított, míg a felvidéki
(Szlovákia területén élő) magyarok esetében gyakorlatilag kényszerkitelepítést
jelentett. 1945 tavaszán Szlovákia területén közel hétszázezer magyar élt,
akiket a csehszlovák hatóságok megfosztottak állampolgári jogaiktól és részben
vagyonuktól is. Ebben a légkörben a felvidéki magyarság egyik fele (több mint
háromszázezer fő) engedett a csehszlovák hatóságok nyomásának, csábításának, és
szlováknak nyilvánította magát. Ezzel remélték ugyanis elérni, hogy vagyonukat
visszakapják, és továbbra is szülőföldjükön maradhassanak. Közel négyszázezren
azonban következetesen kitartottak magyarságuk mellett. Közülük jelölték ki a
csehszlovák tisztviselők azokat, akiket kényszermunkára a korábban németek
által lakott csehországi területekre (Szudéta-vidék) szállítottak, és e magyar
rétegből, főként a házzal, földdel, műhellyel rendelkezők közül kerültek ki
(szintén a csehszlovák telepítési szervek döntése alapján) a Magyarországra
áttelepítendők. Az 1945-öt követő években több, mint százezer felvidéki magyar
érkezett a trianoni országterületre. Egyik részük menekültként, jórészt
ingóságaik nélkül, másik részük (12,5 ezer család, ötvenezer fő) pedig a
kétoldalú csere keretében. Ez esetben mozdítható értékeiket (állatállomány,
gazdasági felszerelések, bútor) is magukkal hozhatták. Az 1947/48-ban a Mezőberénybe
telepített felvidékiek közül mintegy 200 család, 850 személy maradt véglegesen
a településen. Ők és leszármazottaik állították a most felavatandó emléktáblát.
Majd így folytatta: "Amikor
egy-egy közösség emlékművet vagy emléktáblát állít, akkor önmaga és a külvilág
számára is fontos üzenetet fogalmaz meg. Hasonlóképpen történt ez jelen esetben
is, amihez négy rövid gondolatot szeretnék hozzáfűzni. A néhány perccel ezelőtt
elhangzott vers és e versből származó idézet (Sajó Sándor: Magyarnak lenni) a
Kárpát-medencei magyarság és az itt élőmás ajkú népek (főként a németek) XX.
századi megpróbáltatásainak állít emléket, aminek része volt a felvidéki
magyarság kálváriája, a lakosságcsere, a kényszerkitelepítés is. Hálával
adózunk az isteni gondviselésnek és a Jóisten kegyelmének is, hogy eleink képesek
voltak elviselni a szülőföld elvesztése okozta megpróbáltatásokat. Az
áttelepítés utáni években a vasárnapi szentmise, főként pedig a misét követő templom
előtti eszmecsere jelentette a felvidékiek közéleti fórumát, ahol megtárgyalták
ügyes-bajos dolgaikat, várták, és tovább adták az "otthonról" jövő
híreket.
Emlékezzünk
meg plébánosainkról (Rózsa Jenõ, Dávid Béla, Dr. Udvarhelyi Béla és Dr. Marosi
Endre), akik lelki vigaszt nyújtottak számukra, mivel részesei voltak az
áttelepítettek élete felemelő és szomorú eseményeinek egyaránt. Szeretet és
tisztelet övezte Lipcsei Gábort is, aki több, mint négy évtizeden keresztül volt
a helyi reformátusok lelkésze, és mindent megtett, hogy a néhány református
felvidéki család ebben a nagy múltú alföldi gyülekezetben gyökeret eresszen. Nagyon
fontos momentum életünkben az otthonra találás. A rövidesen felavatásra kerülő
székelykapun is a közismert Tamási Áron idézet szerepel: "Azért vagyunk a
világon, hogy valahol otthon legyünk benne." Az áttelepítettek az évek
során felismerték, mást nem is igen tehettek, hogy kényszerűségből ezután itt
kell élniük, és igyekeztek alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez, noha ez
nem volt könnyű számukra. A berényi őslakosok döntő többsége pedig nemzetiségi
különbség nélkül segítette őket ebben. Akadtak olyan felvidékiek, akik úgy
érezték, hogy környezetük, szomszédságuk éveken keresztül idegenként, jövevényként
tekintett rájuk, míg más idetelepített családok ma is könnyes szemmel emlékeznek
arra, hogy éppen szomszédaiktól kapták az első szelet frissen sült kenyeret
vagy egy tányér meleg levest, mialatt ingóságaik kicsomagolásával, házaik
meszelésével foglalatoskodtak. A tót vagy sváb szomszédok segítségével ismerhették
meg új lakóhelyüket. Az õ útbaigazításukkal találták meg Kerekiben, Tótkeselyűsön
vagy éppen más határrészen fekvő földparcelláikat, a Laposikertekben levő szőleiket.
Köszönet illeti a pedagógusokat is, akik az évekig oktatás nélkül maradt
gyermekeket ismét iskolapadba ültették. A Felvidékről érkezett Farkas tanító úr
és Zsemlye Kató néni mellett nagyon sokan hálásan gondolnak vissza a berényi
születésű Hentz Terike néni következetes szigorára és segítőkészségére is, és a
sor még hosszasan folytatható. Konfliktusforrás is természetesen adódhatott bőven,
főként, ha lakosságcsere vagyoni-vagyonjogi következményeire vagy a háborút
követő évek feszült légkörére gondolunk. Az 1947 nyarán érkező mintegy 140
gútai család számára az önkéntes elhatározásukból Szlovákiába költöző berényiek
(233 család) ingatlanjaiból próbált életlehetőséget teremteni a helyi
telepítési bizottság. 1947 őszén és 1948 folyamán a Magyar Áttelepítési
Kormánybiztosság újabb szülőföldjükről elűzött felvidéki családok a
vagyonelkobzást szenvedett németek javaiból tudták fedélhez, megélhetéshez
juttatni. 1947 június közepén, amikor az első betelepülőket szállító szerelvény
megérkezett, Krafcsik Gábor, a berényi gazdasági iskola nyugalmazott
igazgatója, a helyi telepítési bizottság elnöke a visszaemlékezések szerint a
nemzetiszínű zászlókkal feldíszített berényi vasútállomáson a következő
szavakat intézte az érkezőkhöz: "Otthonról haza jöttek felvidéki magyar
testvéreink". Hogy szavai valóra is váljanak, hosszú időnek (évtizedeknek)
kellett eltelnie.
Végül
természetesen az emlékezés fontosságára is felhívja a figyelmet a tábla.
Feltüntetve a felvidékiek érkezésének kezdő- és végdátumát, és azokat a településeket,
ahonnan érkeztek. Az érintettek így meg tudják mutatni a táblán unokáiknak,
dédunokáiknak családjuk származási helyét, és azt, hogy mikortól lettek berényi
lakosok. A településlista valószínűleg még nem teljes. Különösen az 1948-ban
érkezettek korábbi lakóhelye nem minden esetben ismert, ennek feltárása további
levéltári kutatást igényel, aminek eredményeként esetleg újabb településekkel
egészülhet ki az emléktábla.”
(Az
elhangzott beszéd szerkesztett, rövidített változata.)
Ahány
ember, annyi sors.
Két család sorsán keresztül szeretném még emberközelibbé tenni az eseményeket.
Ollé István és felesége, Terike néni Gútáról, Bajkai Ferenc és felesége, Irénke
néni pedig Csatáról kerültek Mezőberénybe. A részletekre is kiterjedő, és
számomra rengeteg új információt nyújtó interjúkból (köszönet érte!).
Ollé Istvánt
és feleségét családjaikkal együtt a II. világháború után telepítették át Mezőberénybe.
Az események szenvedő alanyai voltak. Hogyan emlékeznek életüknek azon szomorú
időszakára?
„Emlékszem,
hogy kaptunk egy úgynevezett „fehérlapot” 1946 őszén, amelyben értesítettek
bennünket a népcseréről és arról, hogy át fognak bennünket telepíteni. Akkor
még nem is akartuk elhinni, hogy olyan létezik, valakit csak úgy, kényszerből
áttelepítenek. Attól a perctől kezdve nem voltunk csehszlovák állampolgárok,
magyar állampolgárok lettünk.
Ha szlováknak vallják magukat, akkor maradhatunk.
Ezt azonban ők visszautasították.
1947.
januárjában kezdődött meg a deportálás, ekkor Gútáról is a Szudéta vidékre
vittek családokat kényszermunkára.
Ami
átköltöztetésünkre 1947 júniusában került sor. Két nappal az indulás előtt
kaptunk egy értesítést, hogy ingóságainkat, személyes dolgainkat, állatokat, a
termény egy részét magunkkal vihetjük. Minden család annyi vagont kapott, hogy
elférjen benne az ingósága. A bepakolás problémamentesen zajlott, senki nem
tanúsított ellenállást. Amit lehetett, el is hoztunk, bútort, tűzifát, vetőgépet,
lovaskocsit, lovat, ... még a kutyánkat is magunkkal akartuk hozni, de egy
óvatlan pillanatban kiugrott a vagonból, így õ nem érkezett meg ide.
Éppen
az áttelepítésünk előtt jött haza a fogságból az egyik bátyám, neki nem volt
„fehérlapja”, amivel szabadon átjöhetett volna Magyarországra, ezért a
szalmában elbújt, úgy tudott átjönni velünk.
Hajnalban
indultunk, csak azt tudtuk, hogy Magyarországra megyünk, de hogy pontosan hová,
azt csak akkor tudtuk meg, amikor megállt a vonat Mezőberényben. Az itteniek
kaláccsal és borral fogadtak bennünket. Az első szerelvényt a magyarok, a
másodikat a tótok, a harmadikat pedig a németek fogadták, így a felvidékiek
fogadásában mindhárom nemzetiség résztvett.
A kipakolás
után megmondták, melyik utca, melyik ház lesz a miénk. Egy szoba, konyha,
kamrás házat kaptunk, az istállóban elfért a két ló, de a tehenek már nem.
Kaptunk egy tanyát is, 15
hold földet (37 holdat hagytunk otthon). Később a
Martinovics utcában egy nagyobb házba költözhettünk, ahol már két szoba, és
nagy istálló is volt, így mindennek megvolt a helye. A szülők nehezen, mi fiatalok
könnyebben viseltük a szülőföldünk elhagyását.”
28
hónapi hadifogságból hazafelé - 1947. szeptemberében – hallottam először a
lakosságcseréről - kezdte
visszaemlékezését Feri bácsi. Akkor
már megkapta a családom a „fehérlapot”. A Felvidéken a szlovákok nagyon
ellenségesek voltak a magyar emberekkel. Az apám nem kapott „fehérlapot”, mert őt
háborús bűnösnek kiálltották ki. Mi már akkor ott olyan üldözöttek voltunk, hogy
szinte vártuk az indulást.
Szülőfalunkról annyit, hogy a
több, mint kétezer lakosú Csata a Garam folyó partján fekszik, és kisebb vasúti
csomópont. Itt találkozik a Párkány-Léva vasútvonal az Ipolyság felé
elágazóval.
A szlovákok azt akarták, hogy a
Felvidék elszlovákosodjon ezért csinálták ezt velünk.
1948. novemberében kerültünk át
Magyarországra. Mindenünket elhozhattuk, a kapától a cséplőgépig. Nem közölték
velünk, hogy hol fogunk lakni, a megérkezésünkkor derült csak ki, hová
kerültünk. Kaptunk házat, földet ... Sokan nem akarták elfogadni a házat, amit
kaptak, sokan ki sem csomagoltak, azt gondolták, hogy hazaköltözhetnek. A szétszakított
családok évekig nem találkozhattak. Mi először hat vagy hét év után mentünk
haza, majd később félévente, évente.
Irénke
néni is arról beszélt, milyen nehezek voltak a felvidéki magyarság számára a
háborút követő évek. „1945-ben
megszüntették a magyar iskolákat, nem volt kötelező a magyar gyerekeknek
iskolába járni. Akik iskolások voltak, azokhoz az iskolában nem szóltak
magyarul. Én ennek ellenére jártam iskolába, nagyon szerettem tanulni, jó
emlékeim vannak a szlovák tanító nénimről. Ma is szívfájdalmam, hogy nem tanulhattam
tovább. Áttelepítésünk után az volt, amit két kézzel meg tudott teremteni
magának az ember. Mi is megkaptuk a „fehérlapot”, de nem tudtuk, mikor fogunk
indulni. Emlékszem, az utolsó éjszakát még a nagymamámnál töltöttem, és reggel
tudtuk meg, hogy mennünk kell. Amikor ideértünk, üres szlovák ház már nem volt.
Olyan sváb házat kaptunk, amiből nem volt kitelepítve a ház gazdája. Öt vagy
hat hónapig velük laktunk. Egyetértésben éltünk. Ők is éppen olyan
sorsüldözöttek voltak, mint mi. Haragot tehát nem éreztünk irántuk.
Azt gondolom, velünk le is zárul
a történet. A fiatalok már Magyarországot tekintik szülőföldjüknek, melyet főként
nagyszüleik inkább a száműzetésük helyének tartottak, mint otthonuknak.
