Magyar-csehszlovák lakosságcsere - Mezőberény

„Magyarnak lenni nagy s szent akarat,

Mely itt reszket a Kárpátok alatt:

Ha küszködőn, ha szenvedőn, ha sírva:

Viselni sorsunk, ahogy meg van írva,”

(Sajó Sándor: Magyarnak lenni)

Ez az idézet olvasható a magyar-csehszlovák lakosságcsere 60. évfordulójára emlékező emléktáblán. Az ünnepségen Kugler József, az emléktábla kezdeményezőinek egyike adott rövid áttekintést a magyar-csehszlovák lakosságcsere-egyezmény történelmi vonatkozásairól. Egyebek mellett kiemelte: Az 1946. február 27-én megkötött egyezményt az akkori magyar kormányzat kényszerűségből vállalta. Az egyezmény a magyarországi szlovákok számára önkéntes átköltözési lehetőséget biztosított, míg a felvidéki (Szlovákia területén élő) magyarok esetében gyakorlatilag kényszerkitelepítést jelentett. 1945 tavaszán Szlovákia területén közel hétszázezer magyar élt, akiket a csehszlovák hatóságok megfosztottak állampolgári jogaiktól és részben vagyonuktól is. Ebben a légkörben a felvidéki magyarság egyik fele (több mint háromszázezer fő) engedett a csehszlovák hatóságok nyomásának, csábításának, és szlováknak nyilvánította magát. Ezzel remélték ugyanis elérni, hogy vagyonukat visszakapják, és továbbra is szülőföldjükön maradhassanak. Közel négyszázezren azonban következetesen kitartottak magyarságuk mellett. Közülük jelölték ki a csehszlovák tisztviselők azokat, akiket kényszermunkára a korábban németek által lakott csehországi területekre (Szudéta-vidék) szállítottak, és e magyar rétegből, főként a házzal, földdel, műhellyel rendelkezők közül kerültek ki (szintén a csehszlovák telepítési szervek döntése alapján) a Magyarországra áttelepítendők. Az 1945-öt követő években több, mint százezer felvidéki magyar érkezett a trianoni országterületre. Egyik részük menekültként, jórészt ingóságaik nélkül, másik részük (12,5 ezer család, ötvenezer fő) pedig a kétoldalú csere keretében. Ez esetben mozdítható értékeiket (állatállomány, gazdasági felszerelések, bútor) is magukkal hozhatták. Az 1947/48-ban a Mezőberénybe telepített felvidékiek közül mintegy 200 család, 850 személy maradt véglegesen a településen. Ők és leszármazottaik állították a most felavatandó emléktáblát. Majd így folytatta: "Amikor egy-egy közösség emlékművet vagy emléktáblát állít, akkor önmaga és a külvilág számára is fontos üzenetet fogalmaz meg. Hasonlóképpen történt ez jelen esetben is, amihez négy rövid gondolatot szeretnék hozzáfűzni. A néhány perccel ezelőtt elhangzott vers és e versből származó idézet (Sajó Sándor: Magyarnak lenni) a Kárpát-medencei magyarság és az itt élőmás ajkú népek (főként a németek) XX. századi megpróbáltatásainak állít emléket, aminek része volt a felvidéki magyarság kálváriája, a lakosságcsere, a kényszerkitelepítés is. Hálával adózunk az isteni gondviselésnek és a Jóisten kegyelmének is, hogy eleink képesek voltak elviselni a szülőföld elvesztése okozta megpróbáltatásokat. Az áttelepítés utáni években a vasárnapi szentmise, főként pedig a misét követő templom előtti eszmecsere jelentette a felvidékiek közéleti fórumát, ahol megtárgyalták ügyes-bajos dolgaikat, várták, és tovább adták az "otthonról" jövő híreket.

Emlékezzünk meg plébánosainkról (Rózsa Jenõ, Dávid Béla, Dr. Udvarhelyi Béla és Dr. Marosi Endre), akik lelki vigaszt nyújtottak számukra, mivel részesei voltak az áttelepítettek élete felemelő és szomorú eseményeinek egyaránt. Szeretet és tisztelet övezte Lipcsei Gábort is, aki több, mint négy évtizeden keresztül volt a helyi reformátusok lelkésze, és mindent megtett, hogy a néhány református felvidéki család ebben a nagy múltú alföldi gyülekezetben gyökeret eresszen. Nagyon fontos momentum életünkben az otthonra találás. A rövidesen felavatásra kerülő székelykapun is a közismert Tamási Áron idézet szerepel: "Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne." Az áttelepítettek az évek során felismerték, mást nem is igen tehettek, hogy kényszerűségből ezután itt kell élniük, és igyekeztek alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez, noha ez nem volt könnyű számukra. A berényi őslakosok döntő többsége pedig nemzetiségi különbség nélkül segítette őket ebben. Akadtak olyan felvidékiek, akik úgy érezték, hogy környezetük, szomszédságuk éveken keresztül idegenként, jövevényként tekintett rájuk, míg más idetelepített családok ma is könnyes szemmel emlékeznek arra, hogy éppen szomszédaiktól kapták az első szelet frissen sült kenyeret vagy egy tányér meleg levest, mialatt ingóságaik kicsomagolásával, házaik meszelésével foglalatoskodtak. A tót vagy sváb szomszédok segítségével ismerhették meg új lakóhelyüket. Az õ útbaigazításukkal találták meg Kerekiben, Tótkeselyűsön vagy éppen más határrészen fekvő földparcelláikat, a Laposikertekben levő szőleiket. Köszönet illeti a pedagógusokat is, akik az évekig oktatás nélkül maradt gyermekeket ismét iskolapadba ültették. A Felvidékről érkezett Farkas tanító úr és Zsemlye Kató néni mellett nagyon sokan hálásan gondolnak vissza a berényi születésű Hentz Terike néni következetes szigorára és segítőkészségére is, és a sor még hosszasan folytatható. Konfliktusforrás is természetesen adódhatott bőven, főként, ha lakosságcsere vagyoni-vagyonjogi következményeire vagy a háborút követő évek feszült légkörére gondolunk. Az 1947 nyarán érkező mintegy 140 gútai család számára az önkéntes elhatározásukból Szlovákiába költöző berényiek (233 család) ingatlanjaiból próbált életlehetőséget teremteni a helyi telepítési bizottság. 1947 őszén és 1948 folyamán a Magyar Áttelepítési Kormánybiztosság újabb szülőföldjükről elűzött felvidéki családok a vagyonelkobzást szenvedett németek javaiból tudták fedélhez, megélhetéshez juttatni. 1947 június közepén, amikor az első betelepülőket szállító szerelvény megérkezett, Krafcsik Gábor, a berényi gazdasági iskola nyugalmazott igazgatója, a helyi telepítési bizottság elnöke a visszaemlékezések szerint a nemzetiszínű zászlókkal feldíszített berényi vasútállomáson a következő szavakat intézte az érkezőkhöz: "Otthonról haza jöttek felvidéki magyar testvéreink". Hogy szavai valóra is váljanak, hosszú időnek (évtizedeknek) kellett eltelnie.

Végül természetesen az emlékezés fontosságára is felhívja a figyelmet a tábla. Feltüntetve a felvidékiek érkezésének kezdő- és végdátumát, és azokat a településeket, ahonnan érkeztek. Az érintettek így meg tudják mutatni a táblán unokáiknak, dédunokáiknak családjuk származási helyét, és azt, hogy mikortól lettek berényi lakosok. A településlista valószínűleg még nem teljes. Különösen az 1948-ban érkezettek korábbi lakóhelye nem minden esetben ismert, ennek feltárása további levéltári kutatást igényel, aminek eredményeként esetleg újabb településekkel egészülhet ki az emléktábla.”

(Az elhangzott beszéd szerkesztett, rövidített változata.)

Ahány ember, annyi sors. 

Két család sorsán keresztül szeretném még emberközelibbé tenni az eseményeket. Ollé István és felesége, Terike néni Gútáról, Bajkai Ferenc és felesége, Irénke néni pedig Csatáról kerültek Mezőberénybe. A részletekre is kiterjedő, és számomra rengeteg új információt nyújtó interjúkból (köszönet érte!). 

Ollé Istvánt és feleségét családjaikkal együtt a II. világháború után telepítették át Mezőberénybe. Az események szenvedő alanyai voltak. Hogyan emlékeznek életüknek azon szomorú időszakára?

„Emlékszem, hogy kaptunk egy úgynevezett „fehérlapot” 1946 őszén, amelyben értesítettek bennünket a népcseréről és arról, hogy át fognak bennünket telepíteni. Akkor még nem is akartuk elhinni, hogy olyan létezik, valakit csak úgy, kényszerből áttelepítenek. Attól a perctől kezdve nem voltunk csehszlovák állampolgárok, magyar állampolgárok lettünk.

Ha  szlováknak vallják magukat, akkor maradhatunk. Ezt azonban ők visszautasították.

1947. januárjában kezdődött meg a deportálás, ekkor Gútáról is a Szudéta vidékre vittek családokat kényszermunkára.

Ami átköltöztetésünkre 1947 júniusában került sor. Két nappal az indulás előtt kaptunk egy értesítést, hogy ingóságainkat, személyes dolgainkat, állatokat, a termény egy részét magunkkal vihetjük. Minden család annyi vagont kapott, hogy elférjen benne az ingósága. A bepakolás problémamentesen zajlott, senki nem tanúsított ellenállást. Amit lehetett, el is hoztunk, bútort, tűzifát, vetőgépet, lovaskocsit, lovat, ... még a kutyánkat is magunkkal akartuk hozni, de egy óvatlan pillanatban kiugrott a vagonból, így õ nem érkezett meg ide.

Éppen az áttelepítésünk előtt jött haza a fogságból az egyik bátyám, neki nem volt „fehérlapja”, amivel szabadon átjöhetett volna Magyarországra, ezért a szalmában elbújt, úgy tudott átjönni velünk.

Hajnalban indultunk, csak azt tudtuk, hogy Magyarországra megyünk, de hogy pontosan hová, azt csak akkor tudtuk meg, amikor megállt a vonat Mezőberényben. Az itteniek kaláccsal és borral fogadtak bennünket. Az első szerelvényt a magyarok, a másodikat a tótok, a harmadikat pedig a németek fogadták, így a felvidékiek fogadásában mindhárom nemzetiség résztvett.

A kipakolás után megmondták, melyik utca, melyik ház lesz a miénk. Egy szoba, konyha, kamrás házat kaptunk, az istállóban elfért a két ló, de a tehenek már nem. Kaptunk egy tanyát is, 15 hold földet (37 holdat hagytunk otthon). Később a Martinovics utcában egy nagyobb házba költözhettünk, ahol már két szoba, és nagy istálló is volt, így mindennek megvolt a helye. A szülők nehezen, mi fiatalok könnyebben viseltük a szülőföldünk elhagyását.”

28 hónapi hadifogságból hazafelé - 1947. szeptemberében – hallottam először a lakosságcseréről - kezdte visszaemlékezését Feri bácsi. Akkor már megkapta a családom a „fehérlapot”. A Felvidéken a szlovákok nagyon ellenségesek voltak a magyar emberekkel. Az apám nem kapott „fehérlapot”, mert őt háborús bűnösnek kiálltották ki. Mi már akkor ott olyan üldözöttek voltunk, hogy szinte vártuk az indulást.

Szülőfalunkról annyit, hogy a több, mint kétezer lakosú Csata a Garam folyó partján fekszik, és kisebb vasúti csomópont. Itt találkozik a Párkány-Léva vasútvonal az Ipolyság felé elágazóval.

A szlovákok azt akarták, hogy a Felvidék elszlovákosodjon ezért csinálták ezt velünk.

1948. novemberében kerültünk át Magyarországra. Mindenünket elhozhattuk, a kapától a cséplőgépig. Nem közölték velünk, hogy hol fogunk lakni, a megérkezésünkkor derült csak ki, hová kerültünk. Kaptunk házat, földet ... Sokan nem akarták elfogadni a házat, amit kaptak, sokan ki sem csomagoltak, azt gondolták, hogy hazaköltözhetnek. A szétszakított családok évekig nem találkozhattak. Mi először hat vagy hét év után mentünk haza, majd később félévente, évente.

Irénke néni is arról beszélt, milyen nehezek voltak a felvidéki magyarság számára a háborút követő évek. „1945-ben megszüntették a magyar iskolákat, nem volt kötelező a magyar gyerekeknek iskolába járni. Akik iskolások voltak, azokhoz az iskolában nem szóltak magyarul. Én ennek ellenére jártam iskolába, nagyon szerettem tanulni, jó emlékeim vannak a szlovák tanító nénimről. Ma is szívfájdalmam, hogy nem tanulhattam tovább. Áttelepítésünk után az volt, amit két kézzel meg tudott teremteni magának az ember. Mi is megkaptuk a „fehérlapot”, de nem tudtuk, mikor fogunk indulni. Emlékszem, az utolsó éjszakát még a nagymamámnál töltöttem, és reggel tudtuk meg, hogy mennünk kell. Amikor ideértünk, üres szlovák ház már nem volt. Olyan sváb házat kaptunk, amiből nem volt kitelepítve a ház gazdája. Öt vagy hat hónapig velük laktunk. Egyetértésben éltünk. Ők is éppen olyan sorsüldözöttek voltak, mint mi. Haragot tehát nem éreztünk irántuk.

Azt gondolom, velünk le is zárul a történet. A fiatalok már Magyarországot tekintik szülőföldjüknek, melyet főként nagyszüleik inkább a száműzetésük helyének tartottak, mint otthonuknak.