Beszélgetés Wéber Károlynéval

- 2018. 7 évvel később ... A világ sokat változott, törvényszerű, hogy mi is. Újból találkoztunk, újból beszélgettünk, mi - "berényi gimisek". 

Wéber Károlyné 

(2018. március): Érdekes ezzel a cikkel találkozni jó 7 év távlatából. Kicsit Karithys… csak  itt már nem egy fiatalemberrel találkoztam, hanem az életpályát lezáró önmagammal. Elgondolkoztam rajta, mi változott 7 év alatt.

Azt mondják minden 7 évben nagy változáson megy át az ember, igaz e ez ebben az esetben? Lássuk a leltárt.

Terv volt,hogy sokat olvasok (megvalósul) és sok filmet, DVD-t nézek ( na,ez nem annyira).A könyv letehető, felvehető, folytatható, de egy filmet ki szeret 20 perc után megszakítani,hogy majd 2 nap múlva folytassa. Mert 2 teljes óra egyben… hát az nem sűrűn jön össze,még most sem. Ugyan a fiatalabb unokák sem igénylik már a rendszeres segítséget, de még azért vannak. Már csak Dani  az, akivel lehet naponta foglalkozni Meg még néhány tanítvány, aki segítséget kér a felkészüléséhez.

A gimiről sincs már mit mondanom,több mint 10 év telt el,hogy eljöttem. Nincs kapcsolatom velük .Persze a volt kollégákkal – ha találkozunk - beszélgetünk és jól elcseverészünk, de ennyi. A régi aranyos iskolák tanáraival is van ennyi kapcsolatom. De ezek a dolgok lassan leépülnek az ember életéből és azt hiszem, hogy ez mindenkinél így van. A régi tanítványok? - hát a facebook erre jó. Időnként nagyot „beszélgetünk” és ez klassz. Mármint, hogy még emlékeznek rám és ott tudjuk folytatni a társalgást, ahol abbahagytuk. Szóval jó dolog az internet és az, hogy az egész világ egy nagy globális falu lett, mert a gyerekek jól szétszaladtak a világban. Aztán meg a másik dolog, hogy nekem ugyan megmaradtak 18 évesnek, de tudom, hogy már nem annyiak és élik a saját életüket Más gondjuk van mint egy régi tanárral diskurálni. Ezért is értékelem nagyra és érzem magam megtisztelve, ha szánnak egy kis időt a velem való beszélgetésre is.

Az oktatási rendszer? Nincs róla jó véleményem. Elmaradt a világ követelményeitől, a szakemberek akik ezt állítják magukról és oktatáspolitikát csinálnak, nem értenek hozzá, nem szakemberek. Vagy ha igen, akkor a legfontosabb lépcsőt ugorják át, a gyereket. Nem képez a mai pedagógia kreatív, gondolkodó embereket Pedig a mai gyerekek rengeteget tudnak a világról, de megöli bennük a kíváncsiságot a rengeteg felesleges óra, a rosszul megszerkesztett tankönyvek, a rengeteg memoriter és legfőképpen a készségszintre emelés hiánya.

Ámulva figyelem pl., hogy történelemből meg kell tanulni egy csomó évszámot, mert…?? Ki tudja miért ? A térképet nem használják, mert? Gondolom, mert benne vannak az évszámok. A valójában zömében vizuális típusú gyerekek ezt is a fejükben memorizálhatják, hogy hol vannak a csaták helyei stb .Persze az érettségin azért lesz vaktérkép, már csak heccből is.

Úgy van ez valahogy illetve úgy lesz - ,mert a gyerek sose felejtsük el értelmes –mint a kedves mesében , a Micimackóban. Ugyanis amikor Tigrissel mindent megkóstoltatott Malacka, Füles és Zsebibaba, amit ők szerettek , Tigris egy darabig tűrte, belegyezett,még meg is kóstolta, de aztán rájött, hogy ő bizony egészen mást szeret, mert ő más. Nos a mi gyerekeink is tűrik a kísérletezéseket, de már lassan kiderült, hogy ők mit is szeretnek valójában.  Mert jó lenne észrevenni, hogy ők Tigrisek.

De most is úgy gondolom, hogy ezt nagyon sok, jó pedagógus tudja és a gyerekek érdekeit figyelembe véve tanítanak. 

2011.: 

- Egy találkozás, bármikor alkalom a visszatekintésre. Hogyan telnek Wéber tanárnő, Magdi néni mindennapjai? 

- Itt, Mezőberényben 25 évet tanítottam. Előtte 16-ot Köröstarcsán. A  nyugdíjazás egy kicsit nehezen  indult, a lendület még vitt volna tovább. De elteltek az évek, ha nem is érzi az ember, s egy másik generációnak kell tovább dolgoznia. Ennyi év után minden az iskolához kapcsolt, és amikor kikerültem ebből a környezetből, úgy éreztem, megszűnt minden, nagyon nehezen viseltem. Az eltelt négy év alatt megtaláltam a mindennapi új feladataimat. Ebben sokat segítenek a volt tanítványaim. Állandóan jelen vannak, élőben vagy levélben. Ez segített átállni erre az egészre. Azért még dolgozom egy szakértői csoportban. Hátrányos helyzetű gyerekek beiskolázásához keresek támogatókat civil szervezeteken keresztül. Fontos, hogy tényleg azért jöjjenek, mert ide valók, és ne csak azért, mert szegények. Érettségi elnök is maradtam emelt és középszinten egyaránt. Meg van mindig néhány magánórám is. Jó, mert szinten tart. A legfontosabb persze a család, szűkítve ,az unokák. A két kicsi, akiknél  sokszor van szükség segítségre, a nagyok meg alkalmanként jelentkeznek Ők már önállósodtak, megoldják gondjaik java részét. Annyit olvasok, amennyit akarok, és az összes eddig összegyűjtött DVD-t, filmet is most van időm  megnézni. Valójában ma sem dolgozom kevesebbet, mint amikor naponta tanítani mentem.

- Mit olvas? Milyen filmet nézett utoljára? 

- Most olvasom Sofi Oksanen: Tisztogatás című regényét. Érdekesnek ígérkezik, még nem olvastam végig. Történelem, de az egyszerű emberek szemén át nézve. A filmek lazábbak általában. Most éppen Pannával készülök megnézni a két Lottit. Előtte pedig A király beszéde című filmet láttam, miután olvastam a regényt előtte, kíváncsi voltam az adaptációra is.

- Milyen érzésekkel gondol vissza a „régi” és az „új” gimnáziumra, kollégákra, tanítványokra?

- Amikor ide jöttem, abba a gimnáziumba, egy családias hangulatba kerültem. A kollegialitás, a gyerekekkel való kapcsolat nagyon pozitív volt. Amikor elindult a kéttannyelvű oktatás, megváltozott az iskola létszáma, struktúrája, ez befolyásolta az iskola hangulatát. Másrészt változtak az oktatással kapcsolatos követelmények, a szülők elvárásai, a pedagógusok megítélése. Ez alól nem tudott ez az intézmény sem kibújni. 5 évet abban, 20 évet ebben a gimnáziumban tanítottam. Ebből a 20 évből az utolsó 7 év, az „Arany János”-ban sokmindent megváltoztatott. Gyerekekhez lehajló munkát kellett végezni, segíteni nekik. Úgy érzem ez volt az egész pedagógus pályám megkoronázása. A legtöbbet érő munka volt, amit valaha is csináltam. Az eredményeik alapján ma már tudom, hogy amiért az „Aranyt” létre hozták az sikerült, legalábbis az első évfolyamoknál, többek lettek mint szüleik valaha is lehettek. Gondolom, így alakul majd a továbbiakban is. Amióta eljöttem, tudom, hogy megérte, hogy ők is érezték a sok-sok odafigyelést, mert  soha semmilyen gyerekcsoporttól nem jött vissza annyi törődés, emberség mint az „aranyosoktól”. Ők olyan természetesen adtak, segítettek. Ez nagy öröm. Ma is minden eseményükről értesítenek és csak úgy érdeklődnek, benéznek.

-  Mezőberényben mindenki tudja, sok sikeres tanítvánnyal is büszkélkedhet a gimnázium. Mi volt a legfőbb nevelési elve?

- Nem tudom igazán megfogalmazni, hiszen minden gyereknél más és más, de igyekeztem, hogy soha ne csapjam be őket, meg talán az, hogy minden büntetés után tiszta lappal kezdtük a holnapot. 

- Sokszor beszélgetünk a gimnáziumban eltöltött évekről, amihez  természetesen hozzátartoznak a kedves, poénos történetek vagy akár a tanárainkról–mára már akár legendává nőtt történetek is. Ahogy diáknak, úgy tanárnak is vannak emlékezetes történetei. Mesélne néhányat?

- Sok szép történet van. Általában két fajta diákot jegyez meg jól az ember, a nagyon kiválót, és a nagyon „ördögöt”. Volt egy olyan tanítványom, aki történész lett. Szenzációs feje volt hozzá. Arra utazott, hogy sarokba szorítson. Egy szer diadalmasan bejött, kérdezte, hogy olvastam-e, mondtam nem, de ha vár két napot, utána néznek. „Jé, egy tanár, aki bevallja, hogy valamit nem tud” - reagált. Ma is beszámol élete nagy fordulóiról. Tőle tanultam meg tudatosan, hogy nem csaphatom be őket, addig szerintem inkább ösztönös volt. Emlékszem, egy csapatversenyen az egyik tanítványom megjelent másnaposan. 8 órakor kezdődött a verseny, a szünet 10 órakor volt, az első fordulóban mindent elvesztettünk, amit lehet, mert addig csak evett és ivott. A második forduló után a második helyen végeztünk. Bevallom, nem kapott tőlem dicsérő szavakat.

- Egy sikeres életpálya tapasztalatával, Ön mit gondol, mi lehet biztató üzenet a jövő pedagógusainak?

- Ez egy nagy türelmet igénylő feladat. Az alapvető, tudom-e tisztel ni a gyerekeket vagy nem. Tudok-e úgy viselkedni, hogy tanuljon meg ő is engem tisztelni? Tudok-e az oktatás mellett nevelni is? Van e bennem elég érték ahhoz, hogy valamiben példa lehessek? Emberekkel, gyerekekkel csak alázattal lehet bánni. Megtanulni, tanár vagyok, de ott értük vagyok és bármikor odafordulhatunk hozzám. Ne féljenek, legyen közöttünk kölcsönösségen alapuló tanár-diák viszony bízzanak bennem. Ne szeressenek – az egy másik érzés – fogadjanak el. Aztán ha kell, megbüntetem, de másnaptól már tovább lépünk. Soha többet nem beszélünk róla. Ha rendszeresen teszi a rossz dolgokat igen, de ha egyszeri, meg lehet bocsátani. Hogy ezek sikerültek-e nem tudom. Néha biztosan igen, máskor ... ?

- Változó korunk nem kíméli a pedagógia világát sem. Mi viszi előbbre? Merre tart?

- Ez igaz, a világ változik. Szokták mondani: ezek a gyerekek már mások. Persze, de hát a tanárok is. Kell, hogy tudjanak egymással együtt dolgozni. Ez a pálya lényege. Remélhetőleg csak olyan emberek lépnek tanári pályára, akik tudnak ehhez a változó világhoz és a benne felnövő gyerekekhez alkalmazkodni. Mert mindig a felnőttnek kell először lépni, utat mutatni, majd az alakítja a fiatalt is. De menetközben szabad ám tőlük tanulni is. Nem szégyen, rengeteg dolgot tudnak, amit mi nem. Szeretik is, ha „taníthatnak”. A kapcsolatnak is jót tesz a kölcsönös munka. De ezt az új, fiatal kollegák is ugyanilyen jól tudják. Ezt már nekik kell megcsinálni.

-  Örülök, hogy néhány mondat erejéig visszaemlékeztünk, mi „berényi gimisek”. 

Mezeiné Bátori Valéria

MH 2011. július