Utolsó beszélgetésem Szabó Antallal és az I. Dalostalálkozó szervezése Szabó Antal és Szabó Antalné emlékére

Az Ipartestületben igen pezsgő kulturális élet folyt. A színjátszó csoport mellett működött vegyeskar, 18 tagú kis szimfónikus zenekar, tánccsoport, vonósnégyes.

Mindegyik csoportnak Szabó Antal volt a vezetője 1940-től. Attól kezdve 65 éven keresztül nemcsak tanította, de össze is tartotta a dalosokat. A rengeteg munka, tanulás szép eredményeket, sikereket hozott a daloskörnek. 1898-ban alakult meg a mezőberényi Iparos Dalárda, mint férfikar.1925-tõl Zsilinszky Emil tanító vezette a férfikart, és a Tiszántúl egyik legjelentősebb énekkarává fejlesztette. 1928-ban volt a zászlóavató ünnepség dalversennyel összekötve, ahol 16 énekkar hatszáz dalossal vett részt. 1938-ban Zsilinszky Emil megvált énekkarától. Bálint Géza polgári iskolai énektanár vette át az énekkar vezetését. 1940-ben áthelyezés miatt lemondott, a kórus vezetését 1940. május 22-én Szabó Antal tanító vette át. Őt kértem, meséljen az ipartestületben folyó munkájáról, az Iparos Daloskörről.

Hogyan emlékszik a kezdetekre?

Három férfi dalos keresett meg azzal a kéréssel, vállaljam el a vezetésüket. Elvállaltam. Az ismeretség onnan volt, hogy 1933-tól már tagja voltam az Iparos Ifjúsági Zenekarnak. Ez megtiszteltetés volt, hiszen a zenekarnak és a daloskörnek is csak iparosok lehettek a tagjai. 1943-ban, a második világháború ideje alatt megfogyatkozott a létszám, mert a férfiakat behívták katonának. Ahhoz, hogy a dalkör működni tudjon, megalakítottuk a vegyeskart. A háború miatt az énekkar működése néhány helybeli szereplésre korlátozódott. Énekes színműveket, operetteket tanultunk meg, és adtunk elő nagy sikerrel. Pl. a Huszár-kisasszony- t.

1944-ben az újabb bevonulások miatt nagyon meggyengült a kórus. A front állandó közeledése, az elsötétítések, a gyakori légiriadók miatt a nők nem mertek az utcára menni, nem tudtak a próbákra eljárni. 1944. szeptemberétől ideiglenesen szüneteltettük a kórus működését.

1945. márciusában - az országban másodikként - újból elkezdtük a próbákat, szabályos alapszabállyal, Hathy Tibor igazgató tanító elnök vezetésével. Sok nehézséggel kellett megküzdenünk. Például otthonról hozták a tagok a tüzelőt a próbákra. A lelkes munka meghozta gyümölcsét. 1945. november 18-án nyilvános bemutatkozó hangversenyt adtunk az Ipartestületben, telt ház előtt, nagy sikerrel. A sok szép emlék közül melyek voltak a legemlékezetesebbek?

1947. május 24-25-én Siófokon volt egy dalosverseny 36 kórus részvételével. A Tiszántúlt három énekkar képviselte: a debreceni, a szarvasi és a mezőberényi. Énekkarunknak akkor 36 tagja volt. A találkozón túl élményt jelentett az, hogy a Balatonban fürödhettünk, csónakázhattunk, hajókiránduláson vehettünk részt. A háború Siófokot sem kímélte. A szállodának, ahol elszállásoltak bennünket, egyetlen ablaka, ajtaja sem volt. Szalmán aludtunk.

1948. május 9-én 10 vidéki kórus részvételével ünnepelte meg kórusunk 50 éves fennállását.

A daloskör mellett működött egy vonósnégyes is. 1945-ben alakítottuk meg a vegyeskórus mellett a vonósnégyest. Tagjai: Várhalmi Dániel elsőhegedűs, Somogyi Mihály másodhegedűs, Hathy Tibor brácsás és én, mint csellós. Célunk a komolyzene népszerűsítése volt. Később 16 tagúvá bővültünk. Emellett megalakult a néptánccsoport Oláh István tanító vezetésével. Együtt - kb. 80 ember - képviseltük a kulturális életben az éneket, zenét, táncot.

Békés megye 1950-ben megyei kultúrversenyt rendezett a megye énekkarai és tánccsoportjai részére. A kórus és a tánccsoportunk is első helyezett lett. Ezzel bebizonyítottuk, hogy van létjogosultsága a kultúrcsoportnak.

Hogyan tovább?

A következő új feladat a nevelőmunka lett. Az első tanácsválasztás politikai előkészítése céljából a Megyei Népművelési Osztály egy nagyszabású falujárási programmal bízta meg a kultúrcsoportot. Összeállítottunk egy műsort, amelyben az énekkar, a tánccsoport és a zenekar is szerepelt. Minden szombaton és vasárnap jártuk a megye községeit, falvait, tanyavilágát nyitott teherautóval. Sokszor porosan, nem egyszer bőrig ázva érkeztünk meg. Az előadásoknak sikere volt, de előfordult, hogy a teherautót kővel dobálták meg, mert nem tetszett a politikai beszéd.

1954-ben Oláh István áthelyezése miatt a tánccsoport elvesztette vezetőjét. Havasi István tanító vette át a helyét.

Az 1956-os események idején sem a dalosok, sem a táncosok nem vettek részt semmiféle megmozdulásban. Az összejöveteli tilalom ellenére is megtartottuk a próbákat.

1957-ben meghívást kaptunk Hajdúszoboszlóra, az országos dalosünnepre. Két medencében leengedték a vizet, ott állították fel a színpadot. Elsőként szerepeltünk. Akkor 44 tagú volt a kórus. Az első négy helyezett között végeztünk. Attól kezdve ismerték a nevünket. Sok meghívást kaptunk. Bejártuk az egész országot.

1958. július 11-én ünnepeltük az együttes fennállásának 60 éves jubileumát. 1958. július 12-13-án 35 kórus között mi is részt vettünk a MÁVAG „Acélhang” kórusának 85 éves jubileuma alkalmából rendezett budapesti találkozón. Megtisztelő volt a meghívás, hiszen az országból a legjobb öntevékeny kórusokat hívták meg. A hangverseny utáni ünnepség az Erkel Színházban volt. A színpadon foglalt helyet az elnökség, melyben Kodály Zoltán is részt vett. A díszelnökség mögött impozáns háttérként sorakoztak a daloskörök színpompás zászlói. Amikor az ünnepségnek vége lett, Kodály Zoltán felállt, végignézett a zászlósoron, majd odalépett a mi zászlónkhoz. Megnézte, kezet fogott Boldis János zászlótartónkkal és azt mondta: „Gyönyörű szép zászlójuk van. ” Büszkén jöttünk haza.

Ekkor kikből állt a berényi énekkar?

Ekkor már nem csak iparosokból. „Egyszerű” emberekből, szövőgyári munkásokból, termelőszövetkezeti tagokból, KTSZ dolgozókból, pedagógusokból. Volt köztünk postás, fodrász, hivatalsegéd, kéményseprő, tűzoltó. Volt, aki nem tudott írni, olvasni, kottát olvasni, azt hallás után kellett megtanítani.

1952-58 között az énekkar több száz esetben szerepelt. Szerepelt a kórus a rádióban, a tévében. Serlegek, oklevelek, emlékek sokasága erre a bizonyíték.

A megyétől kaptunk lehetőséget, hogy Lengyelországban egy hangversenykörúton vehessünk részt. Egy egész nyáron át készültünk, lengyel dalokat is tanultunk. Az elkészült műsort bemutattuk a helyi közönségnek. Az utazás előtt egy héttel lemondták az utat, máig sem derült ki, miért. Nagy csalódás volt. Kevésen múlott, hogy az énekkar nem szűnt meg, akkor sokan kiléptek.

1977-ben megalapítottuk a Népdalkört a megmaradó dalosokból.

(A Berényi Népdalkör ma (2012) is „él” ….)

 

 

Mezőberény. Elöl a hegedűvel: Maász Gyula. A cimbalmos: Szabó Antal. Helyszín: mezőberényi ipartestület terasza. Dátum: 1937.06.10.

 

"Nem sokat ér, ha magunknak dalolunk,

szebb, ha ketten összedalolunk, aztán mind többen,

százan, ezren, míg megszólal a nagy Harmónia,

amiben mind egyek lehetünk…"

(Kodály Zoltán)

Az I. Dalostalálkozó Szabó Antal és Szabó Antalné emlékére címet viselő rendezvényt első alkalommal rendezi meg intézményünk (Orlai Petrics Soma Kulturális Központ), a Berényi Népdalkör, a Szlovák Pávakör és a Városi Nyugdíjas Klub tagjaival közösen, hagyományteremtő szándékkal

Célunk a hagyományteremtésen, emlékezésen túl, városunk két daloskörének – Berényi Népdalkör és a Szlovák Pávakör –, és a környező települések (Békés, Szeghalom, Körösladány, Köröstarcsa, Gyomaendrőd, Túrkeve, Békéscsaba, Kondoros, Kamut) dalosainak – akik ismerik a Berényi Népdalkört - bemutatkozási lehetőséget biztosítva, a közös éneklés örömének tudatosítása. Ezen túl a partnerkapcsolatok erősítésére, a tapasztalatok megosztására is alkalmat biztosít.

Érdeklődésre számot tartó rendezvény, hiszen mindketten Mezőberény köztiszteletben álló pedagógusai, a zene, a népdal iránt elkötelezett EMBEREK voltak. El nem feledhető kincset kapott tőlük a város és mindannyian, akik ismerhettük őket. Tisztelet és megbecsülés övezi munkásságukat. Életük utolsó pillanatáig nem csak vezetői, szakmai irányítói voltak a Berényi Népdalkörnek és a Szlovák Pávakörnek, hanem mindvégig arra törekedtek, hogy minél többen megismerjék és megszeressék a közös éneklés, zenélés örömét.

Szabó Antal és Szabó Antalné olyan példaértékű örökséget hagytak itt, amelyet nevükkel, és emlékükkel együtt kötelességünk őrizni, és továbbadnunk.

Ebben az évben ünnepli megalakulásának 35. évfordulóját a Berényi Népdalkör, így e jeles évforduló is méltó keretet kap.

A csoportok 7 percben kapnak bemutatkozási lehetőséget.

A délelőtti program keretében köszöntjük a 35 éves Berényi Népdalkört, a daloskör tagjait, és a rendezvényen résztvevő dalosok közül választjuk ki a vándor közönség díj első tulajdonosát.

A művelődési központ aulájában munkásságukba betekintő kiállítás lesz megtekinthető.

Majd közös ebédre (önköltséges) kerül sor a Berény Étteremben.

Ahhoz, hogy az emberek találkozhassanak, beszélgethessenek, tapasztalataikat megoszthassák egymással, közös emlékeiket felidézhessék, alkalomra van szükség. Ez alkalom megteremtéséhez kértük Mezőberény Város Képviselő-testülete támogatását, és ezúton is hívjuk a tanítványaikat, és minden érdeklődőt a rendezvényre (május 20.).

Emlékezés Szabó Antalra

 "Nem sokat ér, ha magunknak dalolunk,

szebb, ha ketten összedalolunk, aztán mind többen,

százan, ezren, míg megszólal a nagy Harmónia,

Különös érzés gimnáziumi taná-romként vissza-

amiben mind egyek lehetünk…"

(Kodály Zoltán)

Gondolni rá, felidézni egy-egy "forró" hangulatú matematika órát, egy-egy személyes beszélgetést. Emlékek, érzések kavarognak a fejemben: szinte utánozhatatlanul precíz volt, szelíd, mégis határozott, szigorú, de emberséges. Bölcs távolságtartás jellemezte. Tanár volt és "egyszerûen" EMBER!

El nem múló értékes kincset kaptunk tõle, mi, tanítványai, akiket a matematika, a könyvkötészet, a zene vagy az éneklés birodalmába próbált bevezetni.

Tisztelet, megbecsülés övezi munkásságát városunkban. Szabó Antal bácsi példaértékû tanítói, tanári, iskolaigazgatói tevékeny-sége mellett énekesként, muzsikusként, karnagyként elévülhetetlen érdemeket szerzett városunk zenei életének szervezésében, irányításában, melynek szinte haláláig aktív közremûködõje volt.

Antal bácsi 1933. februárjában, egy hónappal Mezõberénybe érkezése után már az I-partestület Ifjúsági Zenekarában játszott. 1940-ben a nagy múltú Iparos Daloskör vezetését bízták rá. A kórus mellé hamarosan vonósnégyest szervezett, melynek bõvítésével 18 tagú kis szimfonikus-szalonzenekart hozott létre tanítókból, zenélni tudó iparosokból, a népi zenekar tagjaiból, és a volt le-ventezenekar fúvósaiból. A daloskör tagjai-val hatékonyan közremûködtek a néptánc-csoport újraindulásában.

Daloskör, népi zenekar, néptánccsoport –  ének, zene, tánc – egy együttessé fonódott össze a tudatos és kitartó szervezõmunkája révén.

Antal bácsi 76 évet töltött életébõl városunkban. 76 áldozatos munkával telt év, melynek során mindvégig arra törekedett, hogy minél többen megismerjék, és meg-szeressék a közös éneklés, zenélés örömét. Életének utolsó pillanatáig Õ volt nemcsak vezetõje, szakmai irányítója, hanem összetartója a Berényi Népdalkörnek.

Antal bácsi munkássága elismeréseként 1990-ben "Pro Urbe", 1999-ben "Mezõberényért" kitüntetésben részesült.

Távozásával, olyan gazdagságot vitt magával, amit szavakban nem lehet kifejez-ni, és olyan örökséget hagyott itt, amelyet nevével, és emlékével együtt õriznünk és továbbadnunk kell!

Antal bácsi! Egy-egy köszöntésnyi idõ sem jut már, de amit kaptunk, köszönjük!

Mezeiné Bátori Valéria

50 év Mezőberény zenei életének szolgálatában - cikk megnyitása 11. oldal



 Domokos Béla és zenekara:

Az 1899-ben alakult mezõberényi „Iparos Ifjúság” Zászlószentelése 1904. május 23-án volt.
Zászlóanya Románfalvi Fejérváry Celesztine grófnõ, ki a zászlót nemes lelkületével az ifjúságnak ajándékozta.

20 éves a Mezőberényi Erdélyi Kör

- Öt éve, hogy beszélgettünk Kajlik Péterrel a Mezőberényi Erdélyi Kör elnökével az egyesületről, áttelepülésük történetéről, és az őszinte magyarságtudatról.
2012-ben 20 éves a Mezőberényi Erdélyi Kör. Mint kerek évforduló, egy kicsit nagyobb figyelmet kap, jobban, másként készültök?


- A 20 éves évforduló valóban jelentős ese­mény egye­sü­le­tünk életében. Termé­sze­tesen jobban oda­fi­gyeltünk a szer­ve­zés­re, mert egy jubileumi műsor sok elő­ké­szü­le­tet, szervező munkát igényel. Sze­­ret­tük volna, ha rendez­vé­nyünk­­re so­kan eljönnek, sokan azok közül is, akik első pillanattól kezd­­ve mellettünk voltak. A ju­bi­le­umi műsort bárki ingyenesen meg­tekinthette. Mindezt aján­dék­ként ajánltuk Me­ző­berény la­kos­sá­gának, de gon­dol­­tunk az idő­sek­re és az anyagi gondokkal küz­dők­re is, akik a va­cso­­rán nem tudtak részt venni, de a mű­sort szívesen megnézték.
Aki részt vett előző években farsangi mulatságainkon, tudja, hogy mindig voltak meglepetések. Örömünkre, a zord időjárás el­le­né­re, a Kolozsvári Magyar Opera mű­­vészei vállalták az utazást és a Be­rény Táncegyüttessel együtt szín­vonalas műsorral szórakoztatták a közönséget. Ezennel is kö­szö­netem szeretném kifejezni mindenkinek, a nyújtott produkcióért.
Most már elárulhatom, sajnos, ezennel a meglepetés elmaradt, mert Majorosi Tímea népdal­éne­kes nem vállalta az utazást Bé­kés­csa­báról. Pedig nagyon szerettük volna, ha elénekeli a Most múlik pon­tosan című népszerű dalt a ju­bileumi ünnepségen.

- Sokat beszélünk, hallunk arról, hogy az erdélyi magyarság büszke nemzeti identitására, anyanyelvére, kultúrájára. Ez mára, 20 év tükrében mennyiben ér­ték­elődött át benned/bennetek?

- Sütő András szavaival élve: „Vagyunk, akik voltunk”. Az anyanyelv, a nemzeti hovatartozás, szerintem nem büszkeség kérdése, hanem kötelesség! Aki nem ismeri népének történelmét, gyökereinek eredetét, hogyan fogja felnevelni gyermekeit, mit tanít majd nekik, hogyan gondoskodik majd a rászorulókon? Félő, hogy manapság egyre aktuálisabb ez a kérdés.
A diktatúra éveiben a magyar történelmet nem tanulhattuk „hivatalosan”, de a kiváló tanárok, lelkészek és családjainknak kö­szön­he­tő­en mindenki pótolta a rendszer hiányosságát. Ezen ismeretek tu­da­tá­ban nem volt kérdés, hova tartozunk!

- Az erdélyi magyar irodalom, népművészet, hagyományos erdélyi ételek …. mennyire vannak jelen az életetekben? Gondolok itt arra is, hogy gyermekeiteknek milyen plusz tudást tudtok adni?

- Mint minden szülő, elsősorban az otthoni hét évet. Ez elsősorban szülői feladat, nem nemzetiségi kérdés. Sokan, tévesen az iskolára hárítják a nevelés kérdését. Bár meghatározó szerepet játszik egy fiatal életében az Alma Mater, a családot nem pótolhatja. Már említettem, mi azért ismerjük történelmünket, irodalmunkat, mert amit az is­ko­lá­ban nem lehetett-szabadott, azt szüleink, nagyszüleink, tanáraink, vagy lelkészeink megtanították. Ezért értékeljük és ápoljuk hagyo­má­nyainkat, szokásainkat, mert tudatában vagyunk, hogy csak így ma­rad­hatunk meg.
Ezt törekszünk átadni gyermekeinknek is.
Az erdélyiek több nyelven is beszélnek. Ha az elmondottak mellett gyermekeink e képességet is öröklik, akkor jobban boldogulhatnak a mai világban.

- Ma már nin­csenek határok, ez érezhetően utat nyitott Erdély felé?

- A mi szüleink, nagyszüleink Erdélyben magyar állampolgár­ként születtek. Aztán be­kö­vet­ke­zett a határok átalakítása és ezzel együtt saját szülőföldjükön számukra idegen nyelv és rendszer lett uralkodó. Az én generációmnak 30 év jutott a diktatúrából, amikor nem szabadott külföldre utazni. Igazán csak az tudja ér­té­kel­ni a szabadságot, akit zárva tar­tanak. Ezért örülünk a határok fel­szabadításának, mert ez által sza­­badabbnak érezheti magát min­­­denki. Ennek köszönhetően nemcsak új, emberi kapcsolatok ala­kulhatnak ki, hanem gazdasági, kereskedelmi, idegenforgalmi le­hetőségek is vannak mindenki szá­mára.

- Mihalik Kálmán 1921-ben írta a Székely himnusz zenéjét Csanády György verse alapján, először 1922-ben adták elő. Ha himnusz, akkor a székely vagy a magyar himnusz az „első” a gon­dolataitokban?

- Számomra (számunkra) mindkettő felbecsülhetetlen érték és teljesen egyenrangú. Míg a Magyar Himnusz a Magyar Nemzet egy­sé­gét, a Székely Himnusz a származásunkat, gyökereinket jelképezi.
A diktatúra éveiben és napjainkban is, szilveszterkor minden erdélyi magyar család otthonában mindkét Himnusz elhangzott – elhangzik.
Talán ez a megállapítás igazolja leginkább, hogy valóban, otthonról haza jöttünk!

- Mit gondolsz, újból ezt az utat választanátok?

- Az akkori történelmi – politikai helyzetben igen!

(Műsorról készült felvételek megtekinthetők a www.mezobereny.hu honlapon.)

Mezeiné Bátori Valéria

11 hónap hadifogolyként, 11 hónap éhezés, 55 év után is ….

Emlékszem szavajárására, amikor mesélt, „…amikor tanulmányi úton voltam …” kezdte mindig viccesen, ha a hadifogságról mesélt történetet. Mindig rövidek voltak, és nem is a teljes igazság …. Ma már tudom, hogy nem is mondhatta el, nem is beszélhetett róla, …. és talán nem is akart …. nem is tudott ….

Az akkor leírt naplójegyzeteimből adok közre nagyapám emlékezéséből … éppen ezért nem teljesen összefüggő a történet, de próbálom időrendbe szedni.

Emlékként az ő és sok magyar katona szenvedéséért …. az átélt, elképzelhetetlen borzalomért ...

Katonai szolgálatra 1944. augusztus 29-én Borgóprund, 33-as hegyivadász pótzászlóaljhoz hívták be, majd 1944. október 12-én kezdődött az orosz fogság.

Elmondása szerint az első zászlóalj körülbelül 2400 ember a Don-kanyarnál odaveszett, hárman jöttek csak haza. Őket, mint pótzászlóaljt Tordánál vetették be a fronton. Torda 17-szer cserélt gazdát, egyszer a németeké, egyszer az oroszoké volt, végül az oroszoké lett a győzelem, ami olyan gyűlölethez is vezetett, hogy - egy magtárban lévő– német halott katonákat sem temette el senki.

„Mivel a Levente szakosztályban sport és egészségügyre jelentkeztem, (amit Budai doktor tanított), a fronton az egészségügyi segélyhelyen a doktor mellé kerültem segédnek.

Amikor a zászlóalj vonult hátra Nagykárolyba pihenőre, felsőbb parancsra vissza kellett menni útfenntartásra, biztosítani kellett a német és magyar katonáknak a hátravonulást. (A tervszerű hátravonulás azt jelentette, hogy amikor az oroszok megszorították a németeket, nem megfutamodtak, hanem tervszerűen visszavonultak.)

Az oroszok már benn voltak a faluban, mindenkit elfogtak, lefegyvereztek, de nem bántottak senkit. Elvették tőlem a tölténytáskámban lévő cigarettát, a pisztolyt és volt egy kézigránát nálam, illetve a zsebórámat, amit egy sebesült német katonától kaptam.

Voltak, akik az erdő felé futottak, azokra rálőttek, például akire emlékszem, a berényi Boldis Pál …..

Az út mentén zárt rendben vonultunk vissza, az út közepét fenn kellett tartani a németeknek. Az egyik társamnak nagyon fájt a lába, fel akart kapaszkodni egy német teherautóra, amin csak két német katona ült, … de az egyik német katona puskatussal odavert a kezére úgy, hogy összetörtek a kézcsontjai.

Tordán mindenkit lefertőtlenítettek, azután bevagoníroztak bennünket, olyan sokan voltunk, hogy mozdulni sem tudtunk, 17 napig éjjel-nappal ment a vonat, szinte éhen szomjan voltunk, néha kaptunk egy fél zsák száraz kenyeret és egy vödör vizet, persze az nem volt elég annyi embernek, a havat próbáltuk behúzni a vagon tetejéről, nem sok sikerrel.

Egy Ural melletti lágerbe vittek bennünket, 16.000-en voltunk. Minden nap 50-60 ember halt meg. Volt egy brigád, akik minden nap csak azzal foglalkoztak, hogy temettek.

Aki bírt dolgozni, az dolgozott. Nagyon kevesen voltunk olyan fizikai, egészségi állapotban. gyógyszer semmi nem volt. Mínusz 30-40 fokban dolgoztunk, sokaknak lefagyott a kezén vagy lábán az ujja. Sáros cukorrépából főzött levest vagy korpalevest kaptunk.

A láger építésénél mindenkinek feladata volt egy-egy 80x80x80-as gödröt kiásni, amihez az építkezéshez az oszlopokat állították, igen nehéz fizikai munka volt a megfagyott földet kicsákányozni. Nekem sikerült, így kerültem be a pékségbe dolgozni … ott egy kicsit jobb volt az élet … takarítottam a konyhát, hordtam a vizet az Ural folyóból, a város 10 km-re volt, kövesút nem volt …. Tavasszal szedtük a csalánt az erdőben, abból volt a főzelék és a leves … 20 embert elküldtek krumplit rakni, egyet a fészekbe raktunk, egyet a szánkba … meg is betegedtünk ….

Később ebben a lágerben csak a gyengélkedők maradtak, a munkaképes embereket elvitték utakat építeni.

Ekkor már az a hír járta, hogy Sztálin parancsba adta, meg kell védeni a foglyokat, a betegeket szanatóriumba kellett vinni, mindenkit fel kellett erősíteni, …. mert munkaerőhiány volt.

Egy napon mindenkit lefertőtlenítettek, majd bevagoníroztak bennünket, először Rumnikuszerájba kerültünk. Majd haza. 1945. szeptember 8. 38 kg voltam mire haza értem … Magyarországon már kaptunk enni, egy árustól dinnyét …. „

Kép: hadifogolytáborból elbocsájtó igazolvány és katonai igazolvány.

Boldog karácsonyt!

Régi karácsonyi képeslapokból készített virtuális kiállításom: http://youtu.be/kJN4uqNRmhQ

A karácsonyi képeslap története:

1843-ban készült az első karácsonyi üdvözlőlap. Henry Cole, a londoni Viktória és Albert Múzeum igazgatója kérésére művész barátja, John C. Horsley rajzolta meg az üdvözlőlapot, melyből 1000 db készült (és 1 shillingért keltek el darabonként), ezzel megszületett a karácsonyi üdvözlőlap.

Tömeges elterjedése az 1880-as években következett be (az 1880-as évek végén 5 millió karácsonyi levelet és képeslapot továbbított az angol posta).

Eleinte a fényképes lapokat is kézzel színezték.

Nem sokkal később Németországban, de egész Európában, és az Egyesült Államokban is megjelentek a karácsonyi képeslapok. Magyarországon 1896-ban indult a képeslapkiadás.

A képeslapok témái között szerepelt Mária, karján Jézussal, éneklő gyermekekkel, téli tájkép a karácsonyfát hozó Jézussal, angyalok csengőkkel és karácsonyfákkal a téli táj felett. A tömegesen gyártott karácsonyi lapokon bemutatott témakörök hamar kialakultak, és az idők során alig-alig változtak.

Szépségük és sokféleségük törvényszerűen hozta, hogy a karácsonyi lapokat megőrízték, gyűjtötték, gyűjtik ma is.

Forrás: Tészabó Júlia: Karácsony Magyar hagyományok, Kossuth Kiadóm 2007.

„Mezőberényért” 2011

– Néhány hónappal ezelőtt, az arany diploma kapcsán életútjáról beszélgettünk. Október 23-án „Mezőberényért” kitüntetést vehetett át Nagy Ferenc, nyugalmazott iskolaigazgató. Akkor, ott Önnek szólalt meg himnusz. Milyen érzéssel, gondolattal vette át a kitüntetést?

– Az aranyoklevél, vagy másképpen aranydiploma olyan dokumentum, amely annak igazolására szolgál, hogy valaki ötven évvel korábban szerzett felsőfokú végzettséget. Szövege tartalmazza: „… ötven éven át kifej­tett értékes szakmai tevékenységét elismerjük. Ennek bizonyságául állítottuk ki…” Ez szerepel minden egyes díszoklevélben, vagyis nem egyedi – ezért kevésbé személyre szabott.

Ezzel szemben a „Mezőberényért” kitüntetést csak keveseknek, s közöttük nekem ítélte meg a város Képviselő-testülete – vagyis egyedi, valóban személyre szabott, igazi elismerése egy fél évszázados életműnek.

A Himnusz…míg polgármester úr a kitüntetés odaítélésének kritériumait ismertette, addig bennem az ötvenöt évvel ezelőtti hallgatói eskütétel mozzanatai idéződtek fel. Ott, és akkor is elénekeltük, majd fogadalmat tettünk arra, hogy tanulmányi kötelezettségünknek eleget teszünk, majd munkánkkal a közoktatást szolgáljuk – a haza javára. A Himnusz hangjai most is mélyen érintettek, szívbe markoló volt, hatása végig kísért a Körösi Mihály képviselő úr által ismertetett méltatás alatt is.

Felemelő érzés volt átvenni, a baráti kézfogással átadott kitüntetést, majd az ünnepség végén a számtalan gratulációt fogadni. Igazán ezekből éreztem a megbecsülést, a tiszteletet, mezőberényi mű­kö­dé­sem elismerését.

– „Sikerek és kudarcok kísérték munkámat” … - mondta akkor. Mennyiben értékelte át ez a kitüntetés a kudarcokat és a sikereket? Hogyan fogalmazná meg, mit jelent Önnek most, és a jövőre nézve ez a kitüntetés?

– Valóban, mindkettőben volt részem. A ku­dar­cokból levont tanulságok gyakran jelentették a sikerekhez vezető út kiinduló pontját. Er­re példa: az egykori 1. Sz. Ált. Iskolában kis lét­számú, felzárkóztató osztályok szer­ve­zé­sé­vel jelentősen csökkent a bukások száma a fel­ső tagozatban. Egy gazdasági átvilágítás kö­vet­­keztében ezt a megoldást meg kellett szün­tet­­ni, mire ismét egyre több tanuló bukott. Eb­ből a kudarcból született a nívócsoportos ok­ta­tás rendszeresítése, mely hatékonynak bi­zo­nyult.

Különben a kudarc érzete az idővel fo­ko­za­to­san halványul, az eredmények, a sikerek fé­nyé­ben. Ez a kitüntetés nekem pedig azt pél­dáz­za, hogy a közvéleményben és a döntés­ho­zók véleményében az öt évtizedes munkám a számottevő. Számomra a legnagyobb elismerést jelenti a kitüntetés. Ami a jövőt illeti: a kitüntetés feljogosít, sőt kötelez arra, hogy erőm szerint tegyek „Mezőberényért”.

– Meg tudta valósítani azt, amit az életről, a szakmáról elképzelt?

– Gyermekkorom családi környezetéből, iskoláimból, főiskolai éveimből a munka iránti szeretetet hoztam magammal Me­ző­be­rény­be 1959-ben. Hét évi tanárkodás után 1966-ban kaptam az első igazgatói kinevezésemet az egykori 2. Sz. Ált. Iskola vezetésére. Váratlanul, felkészületlenül ért a kinevezés, és akkoriban nemigen volt he­lye az egyéni koncepciónak, szinte mindent csak végre kellett haj­tani. A „hogyan?” azonban meghatározó volt egy-egy iskola, tan­tes­tület arculatára. Én az életszerű iskola megteremtésének híve vol­tam, és amennyire a törvények és rendeletek, a túlszabályozottság ezt engedte, meg is valósítottam. Említhetem a Kabinet-rendszert, a sza­kosított tantervű oktatást, az úttörő cseretáboroztatást, a nem­zet­kö­zi sportkapcsolatokat stb. De nem hagyhatom említés nélkül azt sem, hogy két nagyszerű tantestülettel értem el az eredményeket, s nem csak az én érdemem volt mindez. Továbbá nagy eredménynek tartom az alapfokú mű­vé­szet­ok­ta­tás megszervezését, amelynek folyamatában részt vettem, sőt tanítottam is ott néhány tanévben.

Nyugdíjazásomat követően a gimnáziumban tanítottam a vi­zu­ális kultúra tantárgyait. Ekkor jöttem rá igazán arra, hogy mindig is a tanítás hiányzott nekem: olyankor az igazgatói gondokat el le­he­tett felejteni. Pedig azokon kívül is voltak embert próbáló fe­la­datok a település politikai, társadalmi szervezeteinek tagjaként, ve­ze­tő­je­ként. De vállaltam és tettem ami tőlem tellett.

Az élet értelmét a munkában láttam, elsősorban az iskolai, a szak­mai téren, nem feledve azonban a városért érzett felelősséget sem. Életem magánszférájára persze kevesebb idő jutott, ami miatt ér­zek lelkiismeret furdalást, egyszersmind örömöt és büszkeséget gye­rekeim és unokáim boldogságát látva.

De örömmel és büszkeséggel tölt el az is, hogy egykori ta­nít­vá­nya­­im, iskoláim egykori tanulói nagy többségükben milyen nagy­sze­rű emberekké lettek fizikai munkásként, vállalkozóként, vagy egye­temi tanárként.

Összegezve: az életről, a szakmáról elképzelteket többnyire sike­rült megvalósítanom.

– Segítség lehet a mindennapokban egy jól megfogalmazott, tömör költői gondolat. A pedagógus kollégák által, az ünnepségen ajánlott szavak azok?

– Az ünnepségen elhangzott költői gondolatok, az igazgyöngyök – mélyen érintettek, csakúgy, mint a bevezető dal. A volt ta­nít­vá­nyok, a későbbi kollégák közreműködésükkel hitelesítették igazán azt az elismerést, amit a kitüntetés kifejez.

Különösen az alábbi idézet érintett mélyen:…” minden gye­rek­nek szüksége van arra, hogy legyen tanára, olyan valaki, akire 30 év múlva úgy emlékszik, hogy ő volt az én tanárom, ő tanított és nevelt engem.” Miért is érintett mélyen? Az én első és egyetlen osztályomból számosan jelentek meg személyesen osz­tály­főnökük kitüntetési ünnepségén. Ez a kötődés immár 47 éves! Hát, ezért szép és irigylésre méltó a pedagógus életpálya.

Az igazgyöngyök a míves ládikában egy kicsit visszatekintők, egy kicsit útravalók a jövőre nézve. Biztatás arra, hogy időnként átlapozzam a finom, míves papírok üzeneteit. Ígérem, ezt fogom tenni.

– Gratulálok a kitüntetéshez! Hiszem, hogy mindenki kapott ajándékba legalább egy „én tanárom”-at, és ha jelképesen is, ilyen alkalmakkor biztosan gondol rá.

Mezeiné Bátori Valéria

Fotózás egy kicsit másképp - beszélgettem ...

A tárlata címe: Elölről kezdve. Miért is?
Kaptam egy felkérést, amit elfogadtam. Váratlanul ért, nagyobb sikere lett, mint gondoltam.
70 éves koromban ismerkedtem meg a digitális fotózással, két év munkája, 36 db színes
kép került bemutatásra. A cím innen ered. Nekem, mint fekete-fehér fotósnak, a hagyományos technika elkötelezettjének ez kihívás volt. Egy mai fiatal eleve digitálissal fog kezdeni. Onnan juthat el a fekete-fehérhez. Az én korosztályom abban nőtt fel, akkor még nem volt lehetőség csak a fekete-fehér fotók készítésére. A Magyar Fotómûvész Szövetségnek kb. 200 tagja van, akik szinte kivétel nélkül a fekete-fehér fotográfiával kezdték, ezzel érték el a tagságot.

Mit gondol, hogyan folytatja?
Valószínű, mind a kettőt csinálni kell. Egyrészt azért, mert az egyik kihívás, a másik pedig a múltam része. Nagyon szeretek laborálni fekete-fehéret. A labormunka kézműves munka, a digitális nem.

A kiállított képekben van valami, ami miatt jó rájuk nézni. A részletekben érzékelhetjük az egészet, az ember szeretetét, a szépség látását és megláttatásának szándékát. Halljuk, beszélünk arról, hogy a fotósnak "látnia kell". De hol van az a határ, ahol a fotós már nem amatőr, hanem művész?
Nem tudom megfogalmazni mennyi benne a tehetség, mennyi a szorgalom. Azt például csak úgy érzem, mit nem szabad és mit kell fényben fotózni. Ha a képnek nincs hangulata, akkor atmoszférája sincs. Ha atmoszférája nincs, nincs ami megfogja a nézőt. Tömöríteni kell és elhagyni.

Mit jelent ez?
Azt jelenti, hogy a látványból minden felesleges elemet ki kell zárni. Fel kell építeni egy tónusrendet, egy színrendet. Másképp gondolkozik az ember a színes, és másképp a fekete-fehér fotózásnál. Nagyon szeretem a napot. Ha fekete-fehér, akkor fontos a fény általi megvilágítás, a fekete-fehér tónusokat a fény kelti életre. Amikor meglátok valami részletet, megjegyzem, hány órakor voltam ott, mikor süt oda a nap, és tudom, akkor kell visszamennem. Ha színes, akkor szeretem elhagyni a napfényt, mert a szín önmagában
is szín.

Milyen témákat örökít meg szívesen?
Finom hangulatokat, városképet, apró részleteket. Környezet- és épületrészleteket.

Van kedvenc fotója?
Igazából nincs. Nem csak azokat szeretem, amikért díjat kaptam. Talán azokat, amihez egy-egy élmény is kötődik.

A gyerekkora, a diákévek ide kötik, itt járt általános iskolába és gimnáziumba.
Itt születtem, szüleim nagy szeretetben neveltek.
Mezőberénybe mindig szívesen jövök, hiszen haza jövök. Én ma is jó érzéssel gondolok a diákéveimre. Sokat kaptam a berényi tanítóimtól. Serfőző tanító nénitől, Winter tanító
nénitől, Bartókiné Erzsike nénitől, ….. Fontosak voltak számomra a gimnáziumban Adamik tanárnő magyar órái. Csupa olyan költők verseit olvastuk, elemeztük, akik képekben gondolkoztak. Amiket leírtak átgondoltam, felhasználtam hangulataikat a fotóimhoz. Kosztolányi, Márai, Simonyi hangulatai fogtak meg leginkább.
Jó érzés végigmenni azon az utcán, ahol az iskola van, a templom előtt, ahol konfirmáltam.
Heti vendég vagyok itthon.
A középiskola elvégzése után elkerültem a városból, a szakmát már kollégistaként szereztem. Majd a munkám más városban tartott. Megnősültem, született egy fiam. De az élet úgy hozta, elváltam.

Tisztelettel és szeretettel beszél azokról az elődökről, akiktől tanult. Mikor került a fotózás közelébe?
A berényi úttörőházban működő fotószakkörnek a tagja voltam, nagyon szerettem odajárni. Irányi István vezetésével minden csütörtök délutánt ott töltöttem. Már gyerekkoromban is nagyon érdekelt a fényképezés. A könyvtárban a fotózással kapcsolatos újságokat olvastam.
Putnoki Istvánnéhoz hét évig jártam tanulni. Országos pályázatokon vettem részt, ahol sikerélményt jelentett egy-egy díj elnyerése. Felvettek a Magyar Fotóművészek Szövetségébe, ahová szigorú elbírálás után lehetett bekerülni. Be kellett adni 30-40 képet, amelyeket szakértő bizottság bírált el.

Ha másról nem, a Mezőberényi fotóalbumokról biztosan sokaknak ismerős az Ön neve.
Igen. A két fotóalbum számomra azt is jelentette, visszaadhattam valamit szülővárosomnak.
Az első könyv tartalmazott fekete-fehér részt is, reprodukciókat, ill. régi képeket.
Az 1996-os kiadás az akkori Mezőerényt mutatja be.
Igyekeztem a múlt emlékeiből idézni, a Berényre jellemző hangulatokat visszaadni, eseményekről pillanatképeket közölni, a templomokat kívül-belül bemutatni. …
Az elmúlt évben megjelent könyv pedig a jelent mutatja be színes képekben. Úgy érzem, kedvező a fogadtatás. Az itt élő emberek azonosulni tudnak a képekkel, szeretik azokat, fontosnak tartják.

Szerencsés dolog, ha valakinek a hobbija a munkája egyben.
Igen. Az életben keveseknek adatik meg ez a szerencse. Én közéjük tartozhattam. Persze a munka nem mindig a saját akarat, elképzelés és gondolat mentén halad. Kompromisszumokat kell kötni, meg kell felelni a munkaadó elvárásainak, sokszor elképzeléseinek, elvárásainak. Ezt tudomásul kellett venni. Úgy érzem büszke lehetek az elvégzett munkámra.
Egy munkahelyen dolgoztam, ez biztonságot adott számomra. Ráadásul olyan közegben, ahol a művészetek jelenvoltak a mindennapokban.

A fotózás kétségtelenül napjaink legelterjedtebb hobbija.
Igen, nem véletlen. Ki ne rendelkezne már valamiféle fényképező masinával, legyen az mobiltelefon, régi családi fényképezőgép, digitális vagy akár egy profi felszerelés. Ki nem nézegetett családi eseményeken régi, már-már megsárgult fotókat, vagy a buliképeket a hétvégéről. Emlékeket, arcokat tudunk egyszerűen egy papírlapon magunkkal vinni bárhová. Soha meg nem ismétlődő dolgokat tudunk örökké élővé tenni, vagy egyszerű hétköznapi dolgokra tudjuk felhívni a figyelmet.

A családja hogyan viszonyult a fényképezéshez?
Elfogadták, bár kevésbé voltak érdeklődőek. Az első feleségem megnézte, véleményt mondott a képeimről, de igazán nem mélyült bele a mögötte lévő tartalomba. Szerencse, hogy a mai napig megmutatom neki az elkészült fotóimat és vele is, a fiammal is beszélgetünk róluk.
Így visszatekintve, elmondható, hogy a válásom idején készült képeimen érződik az akkori lelkiállapotom, amit akkor nem is vettem észre.
Ma a párom kritikus a fotóimmal, de ugyanakkor rajong a fotózásért. Benne megtaláltam azt a társat, akivel egy a gondolatunk, az érdeklődési körünk.

Mit gondol, lehet, tud még tovább fejlődni? Van lehetősége az aktivitása megőrzésére?
Elgondolkoztató a kérdés, de a válaszom igen. Bár a fekete-fehér fotózás szeretete sokáig ellenállást váltott ki belőlem a digitális megismerésére. De nem bántam meg, hogy végül is megismerkedtem azzal a technikával is. Ma már van egy jó minőségű digitális fényképezőgépem is.
Ha innen nézem a dolgokat, a következő lépés a számomra ma még újdonság erejével ható számítógép és számítógépes programok megismerése. Gondolom kellemes, elgondolkodtató meglepetéseket fog okozni.
Egy aktív létből átkerülni a teljes passzivitásba úgymond veszélyes dolog. Igyekszem a megszokott életritmusomban élni, jól érezni magam, megtalálni azokat az elfoglaltságokat, melyek örömet okoznak. Szívesen járok irodalmi estekre, színházba, beszélgetek baráti társaságban. És be fogok iratkozni egy „számítógépes tanfolyamra” is.
Gondolataimban él, hogy az élettapasztalataimat, a szakmai tapasztalataimat összefoglaljam, leírjam. Ahhoz egy nyugalmasabb, „otthonülős” időszak lesz alkalmas.
Az összegyűjtött tárgyaim egy fotótörténeti kiállítást gazdagíthatnák. Tervezem, hogy a helytörténeti múzeumnak ajándékozom a gyűjteményemet. Őszinte leszek, még nem tudok megválni tőlük. Az életem részei, szeretem őket nézegetni, leporolni, általuk egy-egy emléket felidézni.

Így visszatekintve, mit javasolna a fotózás szerelmeseinek?
Mit javasolnék? Talán azt, hogy ha úgy érzik van érzékük, de ha úgy érzik nincs, akkor is bátran fotózzanak.

Mit gondol, újból ezt a szakmát választaná?
Határozottan azt mondom, hogy igen. Nekem ez nem volt kérdés és ma sem kérdés. Valahogy belülről jövő motiváció.

Mosolyában is őszintén, jólesően nyugtázza: kedves dolgok ezek.
Egy sikeres életpályával a háta mögött milyen gondolatai vannak a jövőt illetően?
Törekvésem arra irányult egész 50 éves munkám során, hogy a változások okozta bármilyen törések ellenére, tudatában maradjunk életünk folyamatosságának. S ma, amikor a „divatok” áradásában vergődő ember személyiségét sokszor csak különcségekkel véli demonstrálhatónak, egyre inkább keresni kellene azokat a gesztusokat, amelyek a humánum hiteles hordozói lehetnének napjaink történéseiben. Az életmódbeli uniformizálódás, az általános emberi, a kulturális, művészeti értékek gyors elértéktelenedése már régóta a létezés állandóbb forrásaira irányítja a figyelmet. A hagyományok iránti vonzalom, az ipari civilizáció és a tömegkommunikáció, az etnikai tudatosodás erősödése, a kulturális többszólamúság igénye mind az említett nagy hiányérzet tünete. Meg kell kérdeznünk, hová tűnt az a fiatalos életigenlés, amely mindig a maga erejére épített? Ez a gondom a mai élettel.

Nagy László sorai kifejezik gondolatait: „Létem ha végleg lemerűlt, / ki rettenti a keselyűt! / S ki viszi át fogában tartva / a Szerelmet a túlsó partra!”

A szabad tanulás ...

A szabad tanulás vagy non-formális tanulás - strukturált és szervezett, de nem ad végzettséget.
Ez a mondat! olyan sokszor eszembe jut. Miért nem tanulunk a magunk örömére? Miért fontos a papír? (Persze, tudjuk …)
A felnőtteket képző intézmények elindítanak egy képzési programot, azután a programakkreditáció során annak megvalósíthatóságát, pedagógiai követelményeknek való megfelelését vizsgálják …
Felnőttképzés, amely papírt ad.
De! csupán a magunk örömére, általános műveltségünk, jó érzésük miatt miért nem …
Az élethosszig tartó tanulásról egyre többet beszélünk, és azt törvényszerűen a felnőttképzéssel azonosítjuk. Gyakorlatilag olyasmit értünk alatta, mint az elmulasztott tanulmányok pótlása, „második esély”, felnőttkori „próbálkozás” arra, hogy akik kimaradtak valamilyen iskolai fokozatról, felnőtt korukban be akarják pótolni a „mulasztásaikat”. Egy olyan folyamatnak akarjuk látni, amelynek legfőbb célja az emberi élet minőségének javítása. Ahhoz azonban, hogy az egyes emberek életében ez az elv megvalósuljon, fontos feltételek meglétére is szükség van, mint például lehetőségre, személyes motivációra és az egyén képezhetőségére, taníthatóságára. De! ehhez milyen út vezet? Miközben a tanulásunk a felnőtt élet meghatározó tevékenységévé válik, általános jó érzésünket, tájékozottságunkat, önbizalmunkat is kell növeli, melyekre - valljuk be – nagy szükségünk is van. Az új tudásunk - általában - a meglevőhöz kapcsolódik, arra épül. Az értelmes tanulás alapvető előfeltételei közé tartoznak például az olyan készségek, mint az olvasás-szövegértés, a gondolkodás …
Néhány napja kaptam egy nagyon kedves írást (Ordasné Anda Klárától), … olvastam, kétszer is elolvastam, és elhatároztam most meg is osztom veletek. Elgondolkodtam, tanultam is … csak úgy, szabadon …


EMLÉKKÉP

Mezőberény. II. sz. Ált. Isk. Fizika óra.
12 éves vagyok.
Az ajtó kinyílik, belép rajta a tanár bácsi, de nem egyedül jön ám. Hozza magával a szigorú,
nagytudású Szabó Antal igazgató urat . Ez nem jó jel!
Pisszenésmentes a csend az osztályban, csak a terem olajos padlója merészel nyikorogni néha.
A tanári asztal tele van szertárszagú huzalokkal, gömböcskékkel, ezek a fizika óra varázslatos
eszközei. Mert a mi tanárunk mindig tartogat számunkra valami izgalmas meglepetést.
Most például ott a kezében a napló és már peregnek is a lapok!
30 szempár figyel.
30 pár fül fülel.
Hisz egyvalaki rögtön felel!
Eközben a falon egy pók gurul végig. Ő aztán nem zavartatja magát. Éppen becserkészi az arra tévedt piaci legyet.
Hirtelen a nevemet hallom, s rögtön a nekem szegzett kérést is :
- Mesélj nekünk az Ohm törvényéről !
Óóó......hm!!! ???
Csak állok némán. A szívem zakatol, az agyam leblokkol. ....pedig emlékeznem kéne..... Ohm törvénye....????
Apró rövidzárlat. Jelenleg az áramról csak a sors pillanatnyilag rámmért ütése jut eszembe. A nagy belső ellenállásom miatt a feszültségem meg főleg a pulzusomon tapintható......
A tudásom meg......?? hol volt, hol nem volt......( esetleg coulomb.... de különb is lehetne....)
Eszembejutnak a korábbi órák kisérletei: Egy botot roppantul dörzsölgettünk, ami aztán odavonzotta a selyempapír szeletkéit. Máskor meg valami hókusz-pókuszt követően a tanár bácsi mutatóújjával az orrunk hegyéhez ért, amitől ott egy nagy, csípős szikra keletkezett. Dőltünk a nevetéstől. Vicces kisűlés volt. De ebből most gyászos felsűlés lesz!
S mintha elhangozott volna többször is egy híres professzor neve : valami Üveges.......vagy
Öveges??? Ő most biztosan kihúzna a csávából.
Töröm tovább a fejem. Éget a szégyen a tanárom előtt.
Hisz jól ismerem Őt. Tudom, hogy kiváló ember, mint ahogyan az iskola többi nevelője is.
Érdekesek az órái, figyelnek rá a tanítványai. S ha egy fárasztó nap után innen hazamegy, van
türelme megsimogatni mindhárom gyermeke fejét, gondozni mézelő méhecskéit, hétvégén
kapálni a kukoricaföldet, hogy a malacoknak legyen mit enniük.. S még azt a titkot is tudom róla, hogy hegedűje is van, amivel a téli, disznótoros vacsoráknál elmuzsikálja szerettei kedvenc dalát.
De ha ebben a pillanatban nem szólalok meg, az én nótámat fogja elhúzni ! Ezt biztosra veszem!
Ekkor világosság gyúl az agyamban! No, lám ! Így lesz az áramforrásból örömforrás !
Megvan! Hát persze!
Mert a feszültség és az áramerősség a fizikában jóbarátok, függetlenül attól, hogy néha egyenes arányban állnak egymással, néha nem. De mindig ellenségük az ellenállás!
S már írom is a táblára a képletet:
U = I x R
Ez az Ohm törvénye !
Öveges professzor is megsövegelhetne érte!
Megmenekültem! 5 - öst kapok. Már mindent értek.

S most, sok-sok év elteltével azt is tudom, miért van a konnektorban az az őrült nagy 220
VOLT !!!
Mert ez a fizika tanár, a néhai Anda Károly, az én édesapám volt.....

Rég volt, nagyon rég volt.......

Ordasné Anda Klára