2012. április 5., csütörtök

Utolsó beszélgetésem Szabó Antallal és az I. Dalostalálkozó szervezése Szabó Antal és Szabó Antalné emlékére







Az Ipartestületben igen pezsgő kulturális élet folyt. A színjátszó csoport mellett működött vegyeskar, 18 tagú kis szimfónikus zenekar, tánccsoport, vonósnégyes.
Mindegyik csoportnak Szabó Antal volt a vezetője 1940-től. Attól kezdve 65 éven keresztül nemcsak tanította, de össze is tartotta a dalosokat. A rengeteg munka, tanulás szép eredményeket, sikereket hozott a daloskörnek. 1898-ban alakult meg a mezőberényi Iparos Dalárda, mint férfikar.1925-tõl Zsilinszky Emil tanító vezette a férfikart, és a Tiszántúl egyik legjelentősebb énekkarává fejlesztette. 1928-ban volt a zászlóavató ünnepség dalversennyel összekötve, ahol 16 énekkar hatszáz dalossal vett részt. 1938-ban Zsilinszky Emil megvált énekkarától. Bálint Géza polgári iskolai énektanár vette át az énekkar vezetését. 1940-ben áthelyezés miatt lemondott, a kórus vezetését 1940. május 22-én Szabó Antal tanító vette át. Őt kértem, meséljen az ipartestületben folyó munkájáról, az Iparos Daloskörről.

Hogyan emlékszik a kezdetekre?

Három férfi dalos keresett meg azzal a kéréssel, vállaljam el a vezetésüket. Elvállaltam. Az ismeretség onnan volt, hogy 1933-tól már tagja voltam az Iparos Ifjúsági Zenekarnak. Ez megtiszteltetés volt, hiszen a zenekarnak és a daloskörnek is csak iparosok lehettek a tagjai. 1943-ban, a második világháború ideje alatt megfogyatkozott a létszám, mert a férfiakat behívták katonának. Ahhoz, hogy a dalkör működni tudjon, megalakítottuk a vegyeskart. A háború miatt az énekkar működése néhány helybeli szereplésre korlátozódott. Énekes színműveket, operetteket tanultunk meg, és adtunk elő nagy sikerrel. Pl. a Huszár-kisasszony- t.
1944-ben az újabb bevonulások miatt nagyon meggyengült a kórus. A front állandó közeledése, az elsötétítések, a gyakori légiriadók miatt a nők nem mertek az utcára menni, nem tudtak a próbákra eljárni. 1944. szeptemberétől ideiglenesen szüneteltettük a kórus működését.
1945. márciusában - az országban másodikként - újból elkezdtük a próbákat, szabályos alapszabállyal, Hathy Tibor igazgató tanító elnök vezetésével. Sok nehézséggel kellett megküzdenünk. Például otthonról hozták a tagok a tüzelőt a próbákra. A lelkes munka meghozta gyümölcsét. 1945. november 18-án nyilvános bemutatkozó hangversenyt adtunk az Ipartestületben, telt ház előtt, nagy sikerrel. A sok szép emlék közül melyek voltak a legemlékezetesebbek?
1947. május 24-25-én Siófokon volt egy dalosverseny 36 kórus részvételével. A Tiszántúlt három énekkar képviselte: a debreceni, a szarvasi és a mezőberényi. Énekkarunknak akkor 36 tagja volt. A találkozón túl élményt jelentett az, hogy a Balatonban fürödhettünk, csónakázhattunk, hajókiránduláson vehettünk részt. A háború Siófokot sem kímélte. A szállodának, ahol elszállásoltak bennünket, egyetlen ablaka, ajtaja sem volt. Szalmán aludtunk.
1948. május 9-én 10 vidéki kórus részvételével ünnepelte meg kórusunk 50 éves fennállását.
A daloskör mellett működött egy vonósnégyes is. 1945-ben alakítottuk meg a vegyeskórus mellett a vonósnégyest. Tagjai: Várhalmi Dániel elsőhegedűs, Somogyi Mihály másodhegedűs, Hathy Tibor brácsás és én, mint csellós. Célunk a komolyzene népszerűsítése volt. Később 16 tagúvá bővültünk. Emellett megalakult a néptánccsoport Oláh István tanító vezetésével. Együtt - kb. 80 ember - képviseltük a kulturális életben az éneket, zenét, táncot.
Békés megye 1950-ben megyei kultúrversenyt rendezett a megye énekkarai és tánccsoportjai részére. A kórus és a tánccsoportunk is első helyezett lett. Ezzel bebizonyítottuk, hogy van létjogosultsága a kultúrcsoportnak.

Hogyan tovább?

A következő új feladat a nevelőmunka lett. Az első tanácsválasztás politikai előkészítése céljából a Megyei Népművelési Osztály egy nagyszabású falujárási programmal bízta meg a kultúrcsoportot. Összeállítottunk egy műsort, amelyben az énekkar, a tánccsoport és a zenekar is szerepelt. Minden szombaton és vasárnap jártuk a megye községeit, falvait, tanyavilágát nyitott teherautóval. Sokszor porosan, nem egyszer bőrig ázva érkeztünk meg. Az előadásoknak sikere volt, de előfordult, hogy a teherautót kővel dobálták meg, mert nem tetszett a politikai beszéd.
1954-ben Oláh István áthelyezése miatt a tánccsoport elvesztette vezetőjét. Havasi István tanító vette át a helyét.
Az 1956-os események idején sem a dalosok, sem a táncosok nem vettek részt semmiféle megmozdulásban. Az összejöveteli tilalom ellenére is megtartottuk a próbákat.
1957-ben meghívást kaptunk Hajdúszoboszlóra, az országos dalosünnepre. Két medencében leengedték a vizet, ott állították fel a színpadot. Elsőként szerepeltünk. Akkor 44 tagú volt a kórus. Az első négy helyezett között végeztünk. Attól kezdve ismerték a nevünket. Sok meghívást kaptunk. Bejártuk az egész országot.
1958. július 11-én ünnepeltük az együttes fennállásának 60 éves jubileumát. 1958. július 12-13-án 35 kórus között mi is részt vettünk a MÁVAG „Acélhang” kórusának 85 éves jubileuma alkalmából rendezett budapesti találkozón. Megtisztelő volt a meghívás, hiszen az országból a legjobb öntevékeny kórusokat hívták meg. A hangverseny utáni ünnepség az Erkel Színházban volt. A színpadon foglalt helyet az elnökség, melyben Kodály Zoltán is részt vett. A díszelnökség mögött impozáns háttérként sorakoztak a daloskörök színpompás zászlói. Amikor az ünnepségnek vége lett, Kodály Zoltán felállt, végignézett a zászlósoron, majd odalépett a mi zászlónkhoz. Megnézte, kezet fogott Boldis János zászlótartónkkal és azt mondta: „Gyönyörű szép zászlójuk van. ” Büszkén jöttünk haza.

Ekkor kikből állt a berényi énekkar?

Ekkor már nem csak iparosokból. „Egyszerű” emberekből, szövőgyári munkásokból, termelőszövetkezeti tagokból, KTSZ dolgozókból, pedagógusokból. Volt köztünk postás, fodrász, hivatalsegéd, kéményseprő, tűzoltó. Volt, aki nem tudott írni, olvasni, kottát olvasni, azt hallás után kellett megtanítani.
1952-58 között az énekkar több száz esetben szerepelt. Szerepelt a kórus a rádióban, a tévében. Serlegek, oklevelek, emlékek sokasága erre a bizonyíték.
A megyétől kaptunk lehetőséget, hogy Lengyelországban egy hangversenykörúton vehessünk részt. Egy egész nyáron át készültünk, lengyel dalokat is tanultunk. Az elkészült műsort bemutattuk a helyi közönségnek. Az utazás előtt egy héttel lemondták az utat, máig sem derült ki, miért. Nagy csalódás volt. Kevésen múlott, hogy az énekkar nem szűnt meg, akkor sokan kiléptek.
1977-ben megalapítottuk a Népdalkört a megmaradó dalosokból.
(A Berényi Népdalkör ma (2012) is „él” ….)






 
 
Mezőberény. Elöl a hegedűvel: Maász Gyula. A cimbalmos: Szabó Antal. Helyszín: mezőberényi ipartestület terasza. Dátum: 1937.06.10.
 



"Nem sokat ér, ha magunknak dalolunk,
szebb, ha ketten összedalolunk, aztán mind többen,
százan, ezren, míg megszólal a nagy Harmónia,
amiben mind egyek lehetünk…"
(Kodály Zoltán)


Az I. Dalostalálkozó Szabó Antal és Szabó Antalné emlékére címet viselő rendezvényt első alkalommal rendezi meg intézményünk (Orlai Petrics Soma Kulturális Központ), a Berényi Népdalkör, a Szlovák Pávakör és a Városi Nyugdíjas Klub tagjaival közösen, hagyományteremtő szándékkal
Célunk a hagyományteremtésen, emlékezésen túl, városunk két daloskörének – Berényi Népdalkör és a Szlovák Pávakör –, és a környező települések (Békés, Szeghalom, Körösladány, Köröstarcsa, Gyomaendrőd, Túrkeve, Békéscsaba, Kondoros, Kamut) dalosainak – akik ismerik a Berényi Népdalkört - bemutatkozási lehetőséget biztosítva, a közös éneklés örömének tudatosítása. Ezen túl a partnerkapcsolatok erősítésére, a tapasztalatok megosztására is alkalmat biztosít.
Érdeklődésre számot tartó rendezvény, hiszen mindketten Mezőberény köztiszteletben álló pedagógusai, a zene, a népdal iránt elkötelezett EMBEREK voltak. El nem feledhető kincset kapott tőlük a város és mindannyian, akik ismerhettük őket. Tisztelet és megbecsülés övezi munkásságukat. Életük utolsó pillanatáig nem csak vezetői, szakmai irányítói voltak a Berényi Népdalkörnek és a Szlovák Pávakörnek, hanem mindvégig arra törekedtek, hogy minél többen megismerjék és megszeressék a közös éneklés, zenélés örömét.
Szabó Antal és Szabó Antalné olyan példaértékű örökséget hagytak itt, amelyet nevükkel, és emlékükkel együtt kötelességünk őrizni, és továbbadnunk.
Ebben az évben ünnepli megalakulásának 35. évfordulóját a Berényi Népdalkör, így e jeles évforduló is méltó keretet kap.
A csoportok 7 percben kapnak bemutatkozási lehetőséget.
A délelőtti program keretében köszöntjük a 35 éves Berényi Népdalkört, a daloskör tagjait, és a rendezvényen résztvevő dalosok közül választjuk ki a vándor közönség díj első tulajdonosát.
A művelődési központ aulájában munkásságukba betekintő kiállítás lesz megtekinthető.
Majd közös ebédre (önköltséges) kerül sor a Berény Étteremben.
Ahhoz, hogy az emberek találkozhassanak, beszélgethessenek, tapasztalataikat megoszthassák egymással, közös emlékeiket felidézhessék, alkalomra van szükség. Ez alkalom megteremtéséhez kértük Mezőberény Város Képviselő-testülete támogatását, és ezúton is hívjuk a tanítványaikat, és minden érdeklődőt a rendezvényre (május 20.).



Emlékezés Szabó Antalra

 "Nem sokat ér, ha magunknak dalolunk,
szebb, ha ketten összedalolunk, aztán mind többen,
százan, ezren, míg megszólal a nagy Harmónia,
Különös érzés gimnáziumi taná-romként vissza-
amiben mind egyek lehetünk…"
(Kodály Zoltán)

Gondolni rá, felidézni egy-egy "forró" hangulatú matematika órát, egy-egy személyes beszélgetést. Emlékek, érzések kavarognak a fejemben: szinte utánozhatatlanul precíz volt, szelíd, mégis határozott, szigorú, de emberséges. Bölcs távolságtartás jellemezte. Tanár volt és "egyszerûen" EMBER!
El nem múló értékes kincset kaptunk tõle, mi, tanítványai, akiket a matematika, a könyvkötészet, a zene vagy az éneklés birodalmába próbált bevezetni.
Tisztelet, megbecsülés övezi munkásságát városunkban. Szabó Antal bácsi példaértékû tanítói, tanári, iskolaigazgatói tevékeny-sége mellett énekesként, muzsikusként, karnagyként elévülhetetlen érdemeket szerzett városunk zenei életének szervezésében, irányításában, melynek szinte haláláig aktív közremûködõje volt.
Antal bácsi 1933. februárjában, egy hónappal Mezõberénybe érkezése után már az I-partestület Ifjúsági Zenekarában játszott. 1940-ben a nagy múltú Iparos Daloskör vezetését bízták rá. A kórus mellé hamarosan vonósnégyest szervezett, melynek bõvítésével 18 tagú kis szimfonikus-szalonzenekart hozott létre tanítókból, zenélni tudó iparosokból, a népi zenekar tagjaiból, és a volt le-ventezenekar fúvósaiból. A daloskör tagjai-val hatékonyan közremûködtek a néptánc-csoport újraindulásában.
Daloskör, népi zenekar, néptánccsoport –  ének, zene, tánc – egy együttessé fonódott össze a tudatos és kitartó szervezõmunkája révén.
Antal bácsi 76 évet töltött életébõl városunkban. 76 áldozatos munkával telt év, melynek során mindvégig arra törekedett, hogy minél többen megismerjék, és meg-szeressék a közös éneklés, zenélés örömét. Életének utolsó pillanatáig Õ volt nemcsak vezetõje, szakmai irányítója, hanem összetartója a Berényi Népdalkörnek.
Antal bácsi munkássága elismeréseként 1990-ben "Pro Urbe", 1999-ben "Mezõberényért" kitüntetésben részesült.
Távozásával, olyan gazdagságot vitt magával, amit szavakban nem lehet kifejez-ni, és olyan örökséget hagyott itt, amelyet nevével, és emlékével együtt õriznünk és továbbadnunk kell!
Antal bácsi! Egy-egy köszöntésnyi idõ sem jut már, de amit kaptunk, köszönjük!

Mezeiné Bátori Valéria



50 év Mezőberény zenei életének szolgálatában - cikk megnyitása 11. oldal



 Domokos Béla és zenekara:






Az 1899-ben alakult mezõberényi „Iparos Ifjúság” Zászlószentelése 1904. május 23-án volt.
Zászlóanya Románfalvi Fejérváry Celesztine grófnõ, ki a zászlót nemes lelkületével az ifjúságnak ajándékozta.










2012. február 12., vasárnap

20 éves a Mezőberényi Erdélyi Kör

- Öt éve, hogy beszélgettünk Kajlik Péterrel a Mezőberényi Erdélyi Kör elnökével az egyesületről, áttelepülésük történetéről, és az őszinte magyarságtudatról.
2012-ben 20 éves a Mezőberényi Erdélyi Kör. Mint kerek évforduló, egy kicsit nagyobb figyelmet kap, jobban, másként készültök?


- A 20 éves évforduló valóban jelentős ese­mény egye­sü­le­tünk életében. Termé­sze­tesen jobban oda­fi­gyeltünk a szer­ve­zés­re, mert egy jubileumi műsor sok elő­ké­szü­le­tet, szervező munkát igényel. Sze­­ret­tük volna, ha rendez­vé­nyünk­­re so­kan eljönnek, sokan azok közül is, akik első pillanattól kezd­­ve mellettünk voltak. A ju­bi­le­umi műsort bárki ingyenesen meg­tekinthette. Mindezt aján­dék­ként ajánltuk Me­ző­berény la­kos­sá­gának, de gon­dol­­tunk az idő­sek­re és az anyagi gondokkal küz­dők­re is, akik a va­cso­­rán nem tudtak részt venni, de a mű­sort szívesen megnézték.
Aki részt vett előző években farsangi mulatságainkon, tudja, hogy mindig voltak meglepetések. Örömünkre, a zord időjárás el­le­né­re, a Kolozsvári Magyar Opera mű­­vészei vállalták az utazást és a Be­rény Táncegyüttessel együtt szín­vonalas műsorral szórakoztatták a közönséget. Ezennel is kö­szö­netem szeretném kifejezni mindenkinek, a nyújtott produkcióért.
Most már elárulhatom, sajnos, ezennel a meglepetés elmaradt, mert Majorosi Tímea népdal­éne­kes nem vállalta az utazást Bé­kés­csa­báról. Pedig nagyon szerettük volna, ha elénekeli a Most múlik pon­tosan című népszerű dalt a ju­bileumi ünnepségen.

- Sokat beszélünk, hallunk arról, hogy az erdélyi magyarság büszke nemzeti identitására, anyanyelvére, kultúrájára. Ez mára, 20 év tükrében mennyiben ér­ték­elődött át benned/bennetek?

- Sütő András szavaival élve: „Vagyunk, akik voltunk”. Az anyanyelv, a nemzeti hovatartozás, szerintem nem büszkeség kérdése, hanem kötelesség! Aki nem ismeri népének történelmét, gyökereinek eredetét, hogyan fogja felnevelni gyermekeit, mit tanít majd nekik, hogyan gondoskodik majd a rászorulókon? Félő, hogy manapság egyre aktuálisabb ez a kérdés.
A diktatúra éveiben a magyar történelmet nem tanulhattuk „hivatalosan”, de a kiváló tanárok, lelkészek és családjainknak kö­szön­he­tő­en mindenki pótolta a rendszer hiányosságát. Ezen ismeretek tu­da­tá­ban nem volt kérdés, hova tartozunk!

- Az erdélyi magyar irodalom, népművészet, hagyományos erdélyi ételek …. mennyire vannak jelen az életetekben? Gondolok itt arra is, hogy gyermekeiteknek milyen plusz tudást tudtok adni?

- Mint minden szülő, elsősorban az otthoni hét évet. Ez elsősorban szülői feladat, nem nemzetiségi kérdés. Sokan, tévesen az iskolára hárítják a nevelés kérdését. Bár meghatározó szerepet játszik egy fiatal életében az Alma Mater, a családot nem pótolhatja. Már említettem, mi azért ismerjük történelmünket, irodalmunkat, mert amit az is­ko­lá­ban nem lehetett-szabadott, azt szüleink, nagyszüleink, tanáraink, vagy lelkészeink megtanították. Ezért értékeljük és ápoljuk hagyo­má­nyainkat, szokásainkat, mert tudatában vagyunk, hogy csak így ma­rad­hatunk meg.
Ezt törekszünk átadni gyermekeinknek is.
Az erdélyiek több nyelven is beszélnek. Ha az elmondottak mellett gyermekeink e képességet is öröklik, akkor jobban boldogulhatnak a mai világban.

- Ma már nin­csenek határok, ez érezhetően utat nyitott Erdély felé?

- A mi szüleink, nagyszüleink Erdélyben magyar állampolgár­ként születtek. Aztán be­kö­vet­ke­zett a határok átalakítása és ezzel együtt saját szülőföldjükön számukra idegen nyelv és rendszer lett uralkodó. Az én generációmnak 30 év jutott a diktatúrából, amikor nem szabadott külföldre utazni. Igazán csak az tudja ér­té­kel­ni a szabadságot, akit zárva tar­tanak. Ezért örülünk a határok fel­szabadításának, mert ez által sza­­badabbnak érezheti magát min­­­denki. Ennek köszönhetően nemcsak új, emberi kapcsolatok ala­kulhatnak ki, hanem gazdasági, kereskedelmi, idegenforgalmi le­hetőségek is vannak mindenki szá­mára.

- Mihalik Kálmán 1921-ben írta a Székely himnusz zenéjét Csanády György verse alapján, először 1922-ben adták elő. Ha himnusz, akkor a székely vagy a magyar himnusz az „első” a gon­dolataitokban?

- Számomra (számunkra) mindkettő felbecsülhetetlen érték és teljesen egyenrangú. Míg a Magyar Himnusz a Magyar Nemzet egy­sé­gét, a Székely Himnusz a származásunkat, gyökereinket jelképezi.
A diktatúra éveiben és napjainkban is, szilveszterkor minden erdélyi magyar család otthonában mindkét Himnusz elhangzott – elhangzik.
Talán ez a megállapítás igazolja leginkább, hogy valóban, otthonról haza jöttünk!

- Mit gondolsz, újból ezt az utat választanátok?

- Az akkori történelmi – politikai helyzetben igen!

(Műsorról készült felvételek megtekinthetők a www.mezobereny.hu honlapon.)

Mezeiné Bátori Valéria

2012. január 9., hétfő

11 hónap hadifogolyként, 11 hónap éhezés, 55 év után is ….


















Emlékszem szavajárására, amikor mesélt, „…amikor tanulmányi úton voltam …” kezdte mindig viccesen, ha a hadifogságról mesélt történetet. Mindig rövidek voltak, és nem is a teljes igazság …. Ma már tudom, hogy nem is mondhatta el, nem is beszélhetett róla, …. és talán nem is akart …. nem is tudott ….
Az akkor leírt naplójegyzeteimből adok közre nagyapám emlékezéséből … éppen ezért nem teljesen összefüggő a történet, de próbálom időrendbe szedni.
Emlékként az ő és sok magyar katona szenvedéséért …. az átélt, elképzelhetetlen borzalomért ...
Katonai szolgálatra 1944. augusztus 29-én Borgóprund, 33-as hegyivadász pótzászlóaljhoz hívták be, majd 1944. október 12-én kezdődött az orosz fogság.
Elmondása szerint az első zászlóalj körülbelül 2400 ember a Don-kanyarnál odaveszett, hárman jöttek csak haza. Őket, mint pótzászlóaljt Tordánál vetették be a fronton. Torda 17-szer cserélt gazdát, egyszer a németeké, egyszer az oroszoké volt, végül az oroszoké lett a győzelem, ami olyan gyűlölethez is vezetett, hogy - egy magtárban lévő– német halott katonákat sem temette el senki.
„Mivel a Levente szakosztályban sport és egészségügyre jelentkeztem, (amit Budai doktor tanított), a fronton az egészségügyi segélyhelyen a doktor mellé kerültem segédnek.
Amikor a zászlóalj vonult hátra Nagykárolyba pihenőre, felsőbb parancsra vissza kellett menni útfenntartásra, biztosítani kellett a német és magyar katonáknak a hátravonulást. (A tervszerű hátravonulás azt jelentette, hogy amikor az oroszok megszorították a németeket, nem megfutamodtak, hanem tervszerűen visszavonultak.)
Az oroszok már benn voltak a faluban, mindenkit elfogtak, lefegyvereztek, de nem bántottak senkit. Elvették tőlem a tölténytáskámban lévő cigarettát, a pisztolyt és volt egy kézigránát nálam, illetve a zsebórámat, amit egy sebesült német katonától kaptam.
Voltak, akik az erdő felé futottak, azokra rálőttek, például akire emlékszem, a berényi Boldis Pál …..
Az út mentén zárt rendben vonultunk vissza, az út közepét fenn kellett tartani a németeknek. Az egyik társamnak nagyon fájt a lába, fel akart kapaszkodni egy német teherautóra, amin csak két német katona ült, … de az egyik német katona puskatussal odavert a kezére úgy, hogy összetörtek a kézcsontjai.
Tordán mindenkit lefertőtlenítettek, azután bevagoníroztak bennünket, olyan sokan voltunk, hogy mozdulni sem tudtunk, 17 napig éjjel-nappal ment a vonat, szinte éhen szomjan voltunk, néha kaptunk egy fél zsák száraz kenyeret és egy vödör vizet, persze az nem volt elég annyi embernek, a havat próbáltuk behúzni a vagon tetejéről, nem sok sikerrel.
Egy Ural melletti lágerbe vittek bennünket, 16.000-en voltunk. Minden nap 50-60 ember halt meg. Volt egy brigád, akik minden nap csak azzal foglalkoztak, hogy temettek.
Aki bírt dolgozni, az dolgozott. Nagyon kevesen voltunk olyan fizikai, egészségi állapotban. gyógyszer semmi nem volt. Mínusz 30-40 fokban dolgoztunk, sokaknak lefagyott a kezén vagy lábán az ujja. Sáros cukorrépából főzött levest vagy korpalevest kaptunk.
A láger építésénél mindenkinek feladata volt egy-egy 80x80x80-as gödröt kiásni, amihez az építkezéshez az oszlopokat állították, igen nehéz fizikai munka volt a megfagyott földet kicsákányozni. Nekem sikerült, így kerültem be a pékségbe dolgozni … ott egy kicsit jobb volt az élet … takarítottam a konyhát, hordtam a vizet az Ural folyóból, a város 10 km-re volt, kövesút nem volt …. Tavasszal szedtük a csalánt az erdőben, abból volt a főzelék és a leves … 20 embert elküldtek krumplit rakni, egyet a fészekbe raktunk, egyet a szánkba … meg is betegedtünk ….
Később ebben a lágerben csak a gyengélkedők maradtak, a munkaképes embereket elvitték utakat építeni.
Ekkor már az a hír járta, hogy Sztálin parancsba adta, meg kell védeni a foglyokat, a betegeket szanatóriumba kellett vinni, mindenkit fel kellett erősíteni, …. mert munkaerőhiány volt.
Egy napon mindenkit lefertőtlenítettek, majd bevagoníroztak bennünket, először Rumnikuszerájba kerültünk. Majd haza. 1945. szeptember 8. 38 kg voltam mire haza értem … Magyarországon már kaptunk enni, egy árustól dinnyét …. „
Kép: hadifogolytáborból elbocsájtó igazolvány és katonai igazolvány.

2011. december 24., szombat

Boldog karácsonyt!

Régi karácsonyi képeslapokból készített virtuális kiállításom: http://youtu.be/kJN4uqNRmhQ

A karácsonyi képeslap története:

1843-ban készült az első karácsonyi üdvözlőlap. Henry Cole, a londoni Viktória és Albert Múzeum igazgatója kérésére művész barátja, John C. Horsley rajzolta meg az üdvözlőlapot, melyből 1000 db készült (és 1 shillingért keltek el darabonként), ezzel megszületett a karácsonyi üdvözlőlap.

Tömeges elterjedése az 1880-as években következett be (az 1880-as évek végén 5 millió karácsonyi levelet és képeslapot továbbított az angol posta).

Eleinte a fényképes lapokat is kézzel színezték.

Nem sokkal később Németországban, de egész Európában, és az Egyesült Államokban is megjelentek a karácsonyi képeslapok. Magyarországon 1896-ban indult a képeslapkiadás.

A képeslapok témái között szerepelt Mária, karján Jézussal, éneklő gyermekekkel, téli tájkép a karácsonyfát hozó Jézussal, angyalok csengőkkel és karácsonyfákkal a téli táj felett. A tömegesen gyártott karácsonyi lapokon bemutatott témakörök hamar kialakultak, és az idők során alig-alig változtak.

Szépségük és sokféleségük törvényszerűen hozta, hogy a karácsonyi lapokat megőrízték, gyűjtötték, gyűjtik ma is.

Forrás: Tészabó Júlia: Karácsony Magyar hagyományok, Kossuth Kiadóm 2007.