Minden napra (1.) … egy idézet, egy fejezet a szakdolgozatomból, egy recept, egy történet …

Minden napra (1.)

-         egy idézet, egy fejezet a szakdolgozatomból, egy recept, egy történet … - 

 2015. november 17.

• PETŐFI SÁNDOR ÉS ORLAI  PETRICS SOMA MŰVÉSZ-BARÁTSÁGA

• VÍZENKŐTT recept

• MÉZ ÉS EGÉSZSÉG (2004)

Méhész Egyesület Mezőberényben először 1936-ban 47 taggal alakult meg.

 

• "Ha az ember hagyja, hogy mások kihasználják, akkor azok semmibe sem veszik, mert jól tudják, hogy ha fordítva lenne, ők bizony nemet mondanának." - Sophia Loren

• Már régóta szeretném megosztani veletek a szakdolgozatom néhány fejezetét … Gondolva arra, hogy van aki szívesen olvasna Mezőberény helytörténetéhez tartozó kutatásaimból.

Mindeddig (csak) néhány - hozzám közel álló - ember érdeklődött eziránt …(ők erősítettek meg abban, érdemes volt, érdemes lenne tovább ...).

Újra lehetne gondolni, újabb ismerettel bővíteni .. akár közösen … 

Szakdolgozatom címe:

PETŐFI SÁNDOR ÉS ORLAI PETRICS SOMA MŰVÉSZ-BARÁTSÁGA

- avagy művészi kapcsolatának kölcsönhatásai -

„A festészet néma költészet, a költészet beszélő festészet.”

(Simonides)

        Bartóki József (1984) festő-tanár (Mezőberény) tusrajza: Orlai Petrics Soma

Miért ezt a témát választottam?

„Életem összefonódott Mezőberénnyel. Itt élek … Életem része a település története, történései, épületei, az itt élők. Valami vonz a múlthoz, a múlt értékeihez, a helytörténethez.” 

… írtam akkor … és most nem élek ott, de része az életemnek … valamikor, valamiért úgy döntöttünk, hogy hosszabb-rövidebb időszakokra külföldre megyünk, de aztán visszatérünk … 

Napjainkban a virtuális világ újdonság erejével ható eszközei nagymértékben könnyítik, pontosítják és gyorsítják az emberek munkáját, gondolkodását, tájékozódását, a kapcsolattartását. A végtelen lehetőségek tárházát nyújtják, tágra nyitják az ismeretek kapuját. Rengeteg előnyük mellett azonban térhódításuk a személyes szférába szorítják vissza a szóbeliséget, feledtetik a múltat, a helytörténetet. Félő, hogy az emberek magukra maradnak technikai eszközeikkel. Ha végigtekintünk az emberiség kultúrtörténetén, akkor azt is megállapíthatjuk, hogy az úgynevezett modern kultúra elvesztette a természettel, de ugyanakkor a múlttal való összhangját is, mely a korábbi korszakokat még jellemezték. Értem ezalatt azt, hogy az, aki csak a „csodák” processzoros világával ismerkedik, sosem értheti meg a dolgok természetből, múltból fakadásának, fejlődésének és egymásba kapcsolódásának logikáját. A technikai fejlődést megállítani nem lehet, nem is lenne célszerű. De meg kell találni azt az utat, amely a természet és a múlt világát, azok törvényszerűségeit a mai digitalizált világon keresztül láttatja. Ami megerősíti az embereket abban, hogy társas lényként szükségük van egymásra, szükségük van gyökereik, múltjuk ismeretére. Szükségük van a „józan paraszti észre”, mely nem más, mint az évszázadokon keresztül felgyülemlett és megtisztult ismeretek halmaza. Mi lehet ez az út? Mint közművelődésben dolgozó, a népi kultúra és a helytörténet megismertetésében látom a lehetőséget. Úgy gondolom, igény mutatkozik erre az emberekben, csak eléjük kell tárni, kezükbe kell adni. Ha kell formális keretek között, de még elfogadhatóbbnak találom ezt megtenni nem formális képzés keretében, vagy akár multimédián, elektronikus tananyagként.

Hiánypótlásként egy állandó Orlai kiállítás berendezése is várat magára a helyi muzeális gyűjteményben.

Célom, lehetőségem ebben a dolgozatban az, hogy betekintsek Orlai Petrics Soma és Petőfi Sándor barátsága - mélyreható emberi gazdagságán keresztül - erejének csodáiba. Talán nem túlzás, ha azt mondom, mindkettőjük életében meghatározó szerepet töltött be Mezőberény. A bemutatott, általam kiválasztott kapcsolódási pontok művészetük nívójáról és kölcsönhatásaikról tanúskodnak. Alkalom nyílik arra is, hogy műveiket, sőt őket magukat, ne csak önmagukban nézzük, hanem köztük összehasonlításokat tehessünk. Az ismert vagy kevésbé ismert alkotásaik itt együtt, egymás mellett elevenednek meg, ezáltal nem csak életükbe, művészetükbe, hanem a kor lelkébe is betekinthetünk.

A téma beleillik a manapság egyre fontosabbá váló kutatási irányba, mely a nagy személyiségek alakjain keresztül mutatja be egy-egy kor szellemi-művészeti arculatát, szemben a korábbi tömegmozgalmi szerep hangsúlyozásával.

A témaválasztás kézenfekvő, Mezőberény szülötte Orlai Petrics Soma. Petőfi Sándor több látogatása (1842, 1843, 1849) és baráti kapcsolatuk is helytörténeti érdekességű! A két nagy egyéniség alkotói életművének egészére kiható tanulságai vannak.

A téma újszerű, mert művelődéstörténeti szempontból ezt nem dolgozták még fel, költészet és festészet, a téma hatásainak összefüggésében.

Cél, hogy tudatosítsuk Petőfi Sándor és Orlai Petrics Soma életének városunkban összekapcsolódó eseményeit, nem csak tíz évre, hanem örökre köttetett barátságukat, ezáltal a mezőberényiek helytörténeti érdeklődését felkeltsük. Cél erősíteni azt a köteléket, ami elődeink iránti tiszteletből és a jövő alkotó építéséből táplálkozik.

• Recept a Mami füzetéből: VÍZENKŐTT

Egy kis kanál cukorral édesített 1dl tejben megfuttatunk 2dkg élesztőt, majd összedolgozzuk 50 dkg liszttel, 7 dkg margarinnal, 2 tojással, csipet sóval és annyi tejjel, hogy közepesen kemény tésztát kapjunk.Konyharuhára fektetjük, melynek a négy sarkát összekötjük, nyújtófa segítségével egy fazékba lógatjuk, melybe annyi langyos vizet öntünk, hogy félig ellepje a tésztát.Kb. másfél óra kelesztés után a tészta feljön a víz felszínére. Ekkor lehet vele tovább dolgozni.
Öt egyenlő részre osztjuk, egyenként 1 mm vastagra nyújtjuk, fakanál segítségével feltekerjük, a fakanál segítségével cukorba forgatjuk, s tepsibe csúsztatjuk. A tepsit nem kell zsírozni, így a cukor szépen karamellizálódik. Forró sütőben sütjük. (Készíthetünk csigát is belőle.)
No ezért vízenkőtt.

De mi nem így szoktuk csinálni. A másik recept:

1kg liszt, 6 tojás, 40 dkg zsír, 5dkg élesztő, csipet só és kb 2 tejföl segítségével  könnyen gyúrható tésztát készítünk, letakarva kelni hagyjuk. Ha megkelt kinyújtjuk. A liszt helyett kristálycukrot használunk. A kinyújtott tésztát nagy szemű kristálycukorral megszórjuk, majd összehajtogatjuk, s újra nyújtjuk. Kiszaggatjuk, s cukorba mártogatjuk.

Szoktam úgy is, hogy a kinyújtott, cukorral megkent tésztát feltekerem, mint a szőnyeget, s kb 1 cm-es darabokra felszeletelem. Így csigákat kapok. Ezt nagy szemű cukorba mártom, s az előző módon megsütöm. (Sajnos már olyan igazi nagy szemű cukrot nem lehet kapni.)
Kép forrása: helyboljobb.hu, keltteszta.blogspot.com

• MÉZ ÉS EGÉSZSÉG (2004)

Egy beszélgetésem részlete  Zsibrita Pállal:

Zsibrita Pál méhész több, mint 30 éve foglalkozik méz előállításával, jelenleg 75 méhcsaláddal gazdálkodik. Őt kértem, beszéljen a mezőberényi méhészet hagyományairól és a méz táplálkozásban való szerepéről.

- A méhészet komplex mezőgazdasági tevékenység. A méztermelés mellett nem elhanyagolható a méhek megporzási tevékenysége sem.

A magyarországi méhészkedés jelentős múltra tekint vissza. Nemzetközileg elismert szakembereink, méhészeti kutatóink voltak és vannak a méhészeti ágazatban.

A magyar méz igazi HUNGARICUM.

A Méhész Egyesület Mezőberényben először 1936-ban 47 taggal alakult meg. Elnöke Buncsák Gusztáv, alelnöke Hoffmann József, jogtanácsosa Dr. Valentinyi Károly volt. Az ötvenes években újra alakult az egyesület Bartóki József tanító vezetésével. Ekkor Mezőberényben méhész iskolát is alapítottak. A később felbomlott egyesületet a mai napig nem sikerült újra megalakítani. Ma Mezőberényben 20-30 fő foglalkozik méhészettel.

- Tudom, hogy nagy hangsúlyt fektet a méz népszerűsítésére is. A tudatformálásból, egészséges életmód propagálásából viszonylag kevés figyelem jut a mézre. Ennek ellenére – véleményem szerint – a méz megítélése a lakosság körében kimondottan pozitív. Egészséges, finom, tápláló, vitaminban gazdag, természetes édesítő, sokoldalúan felhasználható, …

- Igen. Minden méznek más hatása van az emberi szervezetre. Például az akácméz jó fertőtlenítő hatású, köhögés ellen ajánlott. Magas kalcium tartalma segít a mészhiányos betegeken. Selyemkóróméz: nyers ételek különleges ízesítője. Magyar specialitás. Gyulladáscsökkentés tekintetében hatásos mézfajta.

Repceméz: kevéssé savas, sőt enyhíti is a gyomorsavtúltengés okozta panaszokat.

Erdei méz: sok vas és réz van benne. Elsősorban vérszegényeknek hasznos.  

Hársméz: különösen hörghurutra ajánlják. Lázas betegségek enyhítésére és görcsoldásra is alkalmas. 

A vegyes virágméz összetétele évszakonként és tájanként mindig más és más. Sokféle cukrot, szerves savat, illóolajat, ásványi elemet tartalmaz, ami fokozza kedvező élettani hatásait. Illóolajokban, ásványi anyagokban mindig gazdagabbak, mint a monomézek. Sok káliumot tartalmaznak, szívpanaszok esetében hatásosak. 

És még sorolhatnám ...

Otthonról haza

Beszélgetés Kajlik Péterrel, a Mezõberényi Erdélyi Kör elnökével

Kajlik Péter, az 1992-ben alakult Mezõberényi Erdélyi Kör elnöke. Az egyesületrõl és magyarságáról beszélgettünk.

- Mesélj kicsit a kezdetekrõl. Mikor és miért fogalmazódott benned/bennetek az az elhatározás, hogy Magyarországra áttelepültök?

- Nekünk ott mindenért kétszer kellett megküzdeni, mint a román anyanyelvûeknek. Elõnyben részesítették õket minden téren. A szocialista diktatúra egyik fontos eleme volt az Erdélyben élõ nemzetiségek elsorvasztása. Tudatosan kiárusították õket, kivéve az erélyi magyarokat. Például a szászok visszahonosításáért az akkori Nyugat-Németország márkában, a zsidókért Izrael dollárban fizetett a román államnak. Minket, magyarokat viszont hazaárulónak neveztek, amikor benyújtottuk hivatalos áttelepülési kérelmünket, mert értünk nem fizetett valutát a magyar állam. Az ügyeletes pártvezetésnek kellett beszámolnunk az áttelepülés miértjérõl. Nyomdafestéket nem tûrõ módon minõsítették hovatartozásunkat és engem is, sorstársaimmal együtt azonnali hatállyal kirúgtak az akkori munkahelyemrõl.

Két választásom volt. Vagy a zöld határ, ami majdnem egyet jelentett a halállal, vagy a hivatalos út. Az utóbbit választottam. A kérelmezés után több mint egy évet kellett várnom családommal az engedélyre. 1990. szeptemberében érkeztünk Mezõberénybe.

Közben megtörténtek a '89-es események, aminek aktív résztvevõi voltunk. Reménykedtünk, hogy új korszak kezdõdik. Tévedtünk …

Az erdélyi magyarság újból szenvedõ alanya lett a történelemnek. Fõleg az 1990-es POGROM miatt. A félrevezetett, leitatott, felbõszült, vidékrõl érkezett román tömeg kapával, kaszával támadott a több tízezres békés magyar tüntetõkre Marosvásárhely fõterén. Mindez megerõsítette bennem, hogy nekem már nincs helyem itt.

- Miért éppen Mezõberény?

- Ismeretség révén. Már akkor voltak barátaim Mezõberényben. A soproni sportiskolánál munkahelyet ajánlottak, mégis Mezõberényt választottuk családommal.

- Hogyan lehetett/tudtatok a magyar kultúra értékeihez hozzájutni, magyarnak maradni?

- Az erdélyi magyarság büszke nemzeti identitására, anyanyelvére, kultúrájára. Mindazt, amit mi a magyar történelemrõl tudunk, nem csak az iskolában tanultuk. Minden család kötelességének érezte megtanítani gyerekeit mindarra, amit az akkori hatalom eltitkolt.

Mindez azért volt fontos számunkra, mert szüleink és nagyszüleink magyar állampolgárként éltek Erdély földjén Trianon elõtt és a II. bécsi döntés után. Nem õk tehettek róla, hogy fejük fölött döntve egy teljesen más kultúrát és ideológiát eröltettek rájuk…..

- Marosvásárhelyen születtél, ott voltál diák. Azok az évek mégis csak odakötnek.

- Ebben az évben lesz a 30 éves érettségi találkozónk, amit már nagyon várok, várunk. A volt osztálytársaim nagy része még meszebbrõl, Kanadából, Ausztráliából érkezik haza. A "szélrózsa minden irányába" szétszórt a sors bennünket.

Olyan intézményben tanulhattunk, amire máig is büszkék lehetünk. Az idén 450 éves fennállását ünneplõ Bolyai Farkas Gimnázium több volt, mint egy iskola. Aki ott tanulhatott, nemcsak a tantárgyak elsajátításában jeleskedhetett, a tanárok életre, emberségre, magyarságtudatra neveltek. A fõiskolát szintén szülõvárosomban végeztem.

Évente több alkalommal látogatunk mezõberényi gyerekekkel és felnõttekkel Erdélybe. Ha Marosvásárhelyen járunk, az említett intézmények nem maradhatnak ki az útvonalból.

- Megtaláltátok a számításotokat?

- Nem bánom a döntésünket. Az a generáció, aki velünk együtt Magyarországra települt, nem

elsõsorban az anyagiak miatt tette, mert akkor biztos messzebb ment volna. Mi dolgozni, és emberhez méltó körülmények közt élni jöttünk az anyaországba. Mindaz, amit ott tanultunk, itt szeretnénk kamatoztatni, és végre itthon érezni magunkat.

- Sikerült?

- 32 évet éltem Marosvásárhelyen, 18 éve lakom Mezõberényben. Számomra teljesen természetes, hogy otthonról haza megyek, ha a két városról van szó.

- Min változtatott Románia EU tagsága? Eltûnnek a határok?

- A határokat elsõsorban az emberek lelkében kellene ledönteni!

- Milyen célokkal alapítottátok az egyesületet?

- Célunk az volt, hogy erõsítsük magunkban az összetartozást, segítsük egymást, egy baráti közösséget hozzunk létre. Megõrízzük az erdélyi hagyományokat. Kapcsolattartás Erdéllyel és az anyaországgal. 15 év alatt nagyon sok vendégünk volt. Költõk, írók, mûvészek, színészek, közéleti személyiségek, akik mindezeket a gondolatokat közvetítették, erõsítették. A karácsonyi és anyáknapi mûsoraink, farsangi mulatságunk során is igyekeztünk ezeket a célokat szem elõtt tartani. Kimeríthetetlen az erdélyi kultúra, akár a néptánc, a népdal, színmûvészet és más ágazatok területén is. Erdély csodálatos tájainak, az ottani emberek vendégszeretetének bemutatása is szerepel céljaink között.

Lehetõségeink szerint támogatjuk az oktatási intézményeket, az anyanyelvi oktatást.

Bajbajutottaknak is segítettünk. 2005-ben a székelyudvarhelyi árvíz károsultjainak szerveztünk gyûjtést, közel fél millió forintot jutattunk el részükre. Ezt az összeget akkor már a székelykapura gyûjtöttük, de úgy gondoltuk, ebban a helyzetben fontosabb helye van a pénznek. Idei farsangi bálunk bevételét viszont augusztus 20-án, a felújított mezõberényi ligetben felállítandó székelykapu költségeire fordítjuk.

Hagyományos Székelyföldön faragott kapu felállítását tervezzük, ezzel is hirdetve a magyar

nemzet egységét.

- Szívbõl kívánom, hogy érezze magáénak minden mezõberényi lakos!

Mezeiné Bátori Valéria

A világ egy iskola – mindannyian tanulunk

„Mi lenne, ha a sebészorvosok és tanárok csoportja „szakmai látogatásra” érkezne korunkba? Az orvosok nehezen igazodnának el egy mai műtőben. Nem tudnák mire vélni az antiszepszis és az anesztézia rituáléját, zavarba ejtené őket a furcsa, villódzó és csipogó elektronikus készülékek látványa. A 19. századi tanárok azonban hamar feltalálnák magukat egy iskolai tanteremben, hamar átlátnák, hogy mi miért történik, és akár az óra vezetését is képesek lennének átvenni. A különbség oka: a ... tudományos-technológia fejlődése az emberi tevékenység számos területét nagymértékben átformálta, míg az oktatás csaknem változatlan maradt ...Hogyan lehet az, hogy míg a legtöbb emberi tevékenység területét tekintve technológiai forradalom történt, az a mód, ahogyan gyermekeink tanulását segítjük elő, szinte semmit sem változott? ....”1) írta 2009-ben Komenczi Bertalan.

Ha ez igaz!, és ma, véleményem szerint még igaz! Ezt elolvasva meg is magyaráztam magamnak, (a gondolat már nagyon régen meg volt bennem, de most formába is rendeződött), miért okoz gondot (nem csak a gyerekeknek), nekünk felnőtteknek is a formális tanulásban való részvétel. Tanulásunk nagyobb részt az informális tanulás színterén zajlik, ismereteink nagyobb részét a formális képzéseken kívül szerezzük. Gondoljunk csak bele, hogy a televíziónk, videónk, DVD lejátszónk, rádiónk, telefonunk, számítógépünk hány órán át vannak bekapcsolva, szinte állandó háttérként ott vannak életünkben. Vagy! naponta hány reklámmal találkozunk, hány csillogó-villogó kirakat előtt megyünk el …? De! vegyük figyelembe az élet – és munkatapasztalatot is! (Maróti Andor Ismeretadás vagy műveltségfejlesztés címen, már 1996-ban!, Jénában elmondott előadásában feltette a jelenkori felnőttképzés még mindig aktuális alapkérdését: Miért hagyja figyelmen kívül a felnőttoktatás gyakorlata a tanulók tapasztalatait és meglévő tudását?) Az informális tanulás tehát ha nem is tudatosan -, de kíséri életünket. Újabb és újabb gyors változás történik környezetünkben, a „pontosan definiált időbeosztásban, előre meghatározott tanulási tartalmakkal ...”, előadó tanár, hallgató tanuló felállásban már (nagyobbrészt) unalmassá válik a tanulás. Éppen ezért a felnőttek képzésében is szükségszerű a tanulás fogalmának újszerű értelmezése, ami jó informatikai infrastruktúrával felszerelt felnőttképzési intézményeket igényel. Azért azt gondolom, hogy a hagyományos oktatás jól bevált részét nem fogja teljesen kiszorítani az új, hanem fontos hozzáadott érték lesz! (A hagyományos és az új típusú oktatás/távoktatás, … között eltűnőben van a határ, az új tanulási környezetekben, felhasználásra kerül majd mindkét forma legjobb megoldása = blended-learning.)

Tudatosítanunk kell magunkban, a közoktatásban megszerzett tudásunk már nem elég, nem tud „elkísérni” egész felnőtt életünkön át. Magas technikai színvonalú, mesterséges környezetben, a természettől - inkább - elszakadt társadalomban élünk, amelyben az egészséges életvezetést gyakorlatilag egy életen át tanulni kell. Gyakorlati kompetenciáink, közösségeinkhez, kultúránkhoz fűződő tudásunk a változó világban folyamatos bővítésre, kiegészítésre szorul, és ez feltétele lehet annak, hogy életünk teljes értékű legyen. Mindez aktív közreműködést igényel a tanulás során. A tanár részéről bevezetést és összefoglalást, a tanuló szükségleteihez igazodó személyes segítést és tanácsadást, motiválást ... is jelent a tanítás során. (Koros Eszter írásában összefoglalta, hogy a „pedagógusnak a hagyományos oktatásban milyen szerepe, feladatai vannak, valamint a korszerű tanulási környezetben ugyanezen szempontok hogyan érvényesülnek.”)

Miért aktuális?

Görögországban i.e. 700 körül történelmi jelentőségű változást hozott az ábécé, amely „megnyitotta az utat az emberi kommunikáció minőségi átalakulása előtt.” (E.A.Havelock). M.Castells szerint ez az ábécé az, „ami nyugaton megteremtette a felhalmozódó tudásra alapozott kommunikáció mentális infrastruktúráját. … Hasonló történelmi jelentőségű technológiai átalakulás megy végbe ma, … szemünk láttára alakul ki egy olyan hipertex rendszerű metanyelv, amely a történelem során most először ugyanabban a rendszerben képes integrálni az emberi kommunikáció írásbeli, szóbeli és audiovizuális modalitásait.”

Az 1957 óta eltelt idő alatt, az időközben 27 országot tömörítő államközösséggé nőtt Európai Unión belül is olyan társadalmi, gazdasági-technológiai és kulturális változások mentek végbe, amelyek gyökeresen megváltoztatták az oktatás társadalmi, gazdasági szerepéről, fontosságáról vallott tudományos, közpolitikai gondolkodást és felfogást. Az oktatás és képzés legjelentősebb fejleményeknek a nemzetközi gazdasági és társadalmi viszonyokat forradalmasító globalizáció, az emberek, eszmék, tudományos-technológiai ismeretek, áruk és szolgáltatások kontinenseket, országhatárokat nem ismerő szinte korlátlan áramlása, valamint a viharos tempójú tudományos-technológiai fejlődés, és ezek szerteágazó társadalmi, gazdasági, kulturális kihatásai minősülnek.

Carol A Twing: „hogyan tudnánk elérni, hogy tanítványaink eredményesebben tanuljanak. ... Ha a tanulást állítjuk a középpontba, a legfontosabb kérdés az, hogyan lehet a legjobban kihasználni a rendelkezésünkre álló erőforrásokat, hogy a képzési célokat elérjük.”

Első fontos lépés a tanulásról, tanításról kialakult hagyományos gondolkodás ledöntése!

Mire van szükségünk ahhoz, hogy felnőttként tudjuk értelmezni a tanulás fogalmának újszerű értelmezését? Ami nekem eszembe jutott: (biztosan kiegészíthető!) motiváció, ami cselekvésre késztet, ösztönöz, érdeklődés, figyelem, akarat, érzelmek, rugalmasság, idő, szemléletváltás, digitális írástudás, alkalmazkodó képesség, kompetenciák, kreativitás …

Gondoljunk az emberek különbözőségére is!, arra, hogy ezeket különböző módon kellene/lehet „megtölteni” tudással. A twitter, facebook, a blog írása adja azt a tapasztalatot, milyen sokféle az emberi gondolkodás és érdeklődés, azonos korosztályon belül is. 

“A tanítók csak az ajtót nyitják ki, belépned neked kell.” (kínai közmondás)

Komenczi Bertalan: Elektronikus tanulási környezetek. Gondolat, Bp., 2009.

www.nemfi.gov.hu

Teddy maci ötlete

A mai napig heves vita tárgya, hogy az amerikaiak vagy a németek fejéből pattant-e ki elsőként a Teddy maci ötlete. Egyesek úgy vélik, hogy Steiffék csak másolók, és a Teddy macik valódi szülőhazája Amerika. A Teddy maci eredetének eldöntését tovább nehezíti, hogy német társához hasonlóan az amerikai Teddy is 1903-ban tűnt fel a játékpiacokon.

Egy amerikai történet szerint 1902. november 15-én Theodore Roosevelt (becenevén Teddy) amerikai elnök medvevadászaton vett részt Mississippi államban. Az elnök emberi mindent megtettek a vadászat sikeréért, ezért befogtak egy fekete medvét, amit aztán egy fűzfához kötöztek. Úgy intézték, hogy az elnök "véletlenül rátaláljon a medvére. Roosevelt rendkívül sportszerűtlennek tartotta így a trófea megszerzését és nem volt hajlandó megölni a medvét.

Másnap Clifford Berryman a Washington Post híres karikaturistája megörökítette az esetet, ami aztán az újság címlapjára került. A rajzon a medvének hátat fordító, puskáját maga elé tartó alakként ábrázolta az elnököt, akinek arcáról és testbeszédéről lerí, hogy elutasítja az ilyen fajta medvevadászatot.





Morris Michtom, aki feleségével együtt egy kis édesség és írószer boltot üzemeltetett, a karikatúra hatására készített két plüssmackót, amiket aztán dekorációként kirakott az üzlet kirakatába. A játékszer azonnal népszerűvé vált. Mitchtom ezek után személyesen kért és kapott engedély Roosevelttől a Teddy név használatára. A mackók olyan sikeressé váltak, hogy Michtom nemsokára felhagyott az édességek árusításával és megalapította az Ideal Novelty and Toy Company-t.
1906-ra Amerikában valóságos mackó-őrület tört ki. A gyerekek mindenhova vitték magukkal kedvenc macijukat. Rendkívül népszerű fotózási kelléké vált. Még Roosevelt is a mackót választotta kabalának, amikor országszerte újraválasztásáért kampányolt. Seymour Eaton pedig több gyermekkönyvet is írt Roosevelt medvéjének kalandjairól. És persze ne feledkezzünk meg Teddy mackó magyarországi reinkarnációjáról sem! :)



J. K. Bratton zeneszerző írta meg a The Teddy Bear Two Step-et, amiből később a The Teddy Bear's Picnic című dal is született. A pihe-puha plüssmackók népszerűsége pedig a mai napig töretlen.

Forrás: http://www.szeretlekmagyarorszag.hu

.. és az enyém - (velem együtt ünnepli szülinapját) - minden karácsonykor a fa alá kerül:

Forrás (kép): Home Bazaar

Így akarom

Nekem senki se magyarázza, mi a jó, 
Majd beleharapok magam, 
És ha kihullanak is a fogaim,
Legalább magamnak csináltam,
Így akarom, így akarom.
 
És hogy a piros piros, tudom, 
És hogy lehet fekete is,
De a színeket hadd keverjem én, 
Ettől még nem leszek kétszínű,
Így akarom, így akarom.
 
A legfontosabb persze a felvilágosítás,
Így elkerülhető a stressz.
Gondterhesség ellen kitaláltam valamit:
Emberszűrőt fogok szedni,
Így akarom, így akarom.
 
Velem mindennap történhet valami
Ez azt hiszem természetes
De hogy a véletlenek rácsa, végleg be ne zárjon 
Szilánkokra fogom törni
Így akarom, így akarom
Így akarom, így akarom

Én tudok valamit és át akarom adni
Neked, csak neked,
Én tudok valamit és át akarom élni
Veled, csak veled.
 
Ha nagy leszek, aranyásó leszek,
Nem kell hogy kinevess,
Meg fogom tanulni az értékes közül
Kimosni a szemetet.
Így akarom, így akarom,
Így akarom, így akarom.

(EDDA)


https://www.youtube.com/watch?v=tFD96GwrGBk

Magyar-csehszlovák lakosságcsere - Mezőberény

„Magyarnak lenni nagy s szent akarat,

Mely itt reszket a Kárpátok alatt:

Ha küszködőn, ha szenvedőn, ha sírva:

Viselni sorsunk, ahogy meg van írva,”

(Sajó Sándor: Magyarnak lenni)

Ez az idézet olvasható a magyar-csehszlovák lakosságcsere 60. évfordulójára emlékező emléktáblán. Az ünnepségen Kugler József, az emléktábla kezdeményezőinek egyike adott rövid áttekintést a magyar-csehszlovák lakosságcsere-egyezmény történelmi vonatkozásairól. Egyebek mellett kiemelte: Az 1946. február 27-én megkötött egyezményt az akkori magyar kormányzat kényszerűségből vállalta. Az egyezmény a magyarországi szlovákok számára önkéntes átköltözési lehetőséget biztosított, míg a felvidéki (Szlovákia területén élő) magyarok esetében gyakorlatilag kényszerkitelepítést jelentett. 1945 tavaszán Szlovákia területén közel hétszázezer magyar élt, akiket a csehszlovák hatóságok megfosztottak állampolgári jogaiktól és részben vagyonuktól is. Ebben a légkörben a felvidéki magyarság egyik fele (több mint háromszázezer fő) engedett a csehszlovák hatóságok nyomásának, csábításának, és szlováknak nyilvánította magát. Ezzel remélték ugyanis elérni, hogy vagyonukat visszakapják, és továbbra is szülőföldjükön maradhassanak. Közel négyszázezren azonban következetesen kitartottak magyarságuk mellett. Közülük jelölték ki a csehszlovák tisztviselők azokat, akiket kényszermunkára a korábban németek által lakott csehországi területekre (Szudéta-vidék) szállítottak, és e magyar rétegből, főként a házzal, földdel, műhellyel rendelkezők közül kerültek ki (szintén a csehszlovák telepítési szervek döntése alapján) a Magyarországra áttelepítendők. Az 1945-öt követő években több, mint százezer felvidéki magyar érkezett a trianoni országterületre. Egyik részük menekültként, jórészt ingóságaik nélkül, másik részük (12,5 ezer család, ötvenezer fő) pedig a kétoldalú csere keretében. Ez esetben mozdítható értékeiket (állatállomány, gazdasági felszerelések, bútor) is magukkal hozhatták. Az 1947/48-ban a Mezőberénybe telepített felvidékiek közül mintegy 200 család, 850 személy maradt véglegesen a településen. Ők és leszármazottaik állították a most felavatandó emléktáblát. Majd így folytatta: "Amikor egy-egy közösség emlékművet vagy emléktáblát állít, akkor önmaga és a külvilág számára is fontos üzenetet fogalmaz meg. Hasonlóképpen történt ez jelen esetben is, amihez négy rövid gondolatot szeretnék hozzáfűzni. A néhány perccel ezelőtt elhangzott vers és e versből származó idézet (Sajó Sándor: Magyarnak lenni) a Kárpát-medencei magyarság és az itt élőmás ajkú népek (főként a németek) XX. századi megpróbáltatásainak állít emléket, aminek része volt a felvidéki magyarság kálváriája, a lakosságcsere, a kényszerkitelepítés is. Hálával adózunk az isteni gondviselésnek és a Jóisten kegyelmének is, hogy eleink képesek voltak elviselni a szülőföld elvesztése okozta megpróbáltatásokat. Az áttelepítés utáni években a vasárnapi szentmise, főként pedig a misét követő templom előtti eszmecsere jelentette a felvidékiek közéleti fórumát, ahol megtárgyalták ügyes-bajos dolgaikat, várták, és tovább adták az "otthonról" jövő híreket.

Emlékezzünk meg plébánosainkról (Rózsa Jenõ, Dávid Béla, Dr. Udvarhelyi Béla és Dr. Marosi Endre), akik lelki vigaszt nyújtottak számukra, mivel részesei voltak az áttelepítettek élete felemelő és szomorú eseményeinek egyaránt. Szeretet és tisztelet övezte Lipcsei Gábort is, aki több, mint négy évtizeden keresztül volt a helyi reformátusok lelkésze, és mindent megtett, hogy a néhány református felvidéki család ebben a nagy múltú alföldi gyülekezetben gyökeret eresszen. Nagyon fontos momentum életünkben az otthonra találás. A rövidesen felavatásra kerülő székelykapun is a közismert Tamási Áron idézet szerepel: "Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne." Az áttelepítettek az évek során felismerték, mást nem is igen tehettek, hogy kényszerűségből ezután itt kell élniük, és igyekeztek alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez, noha ez nem volt könnyű számukra. A berényi őslakosok döntő többsége pedig nemzetiségi különbség nélkül segítette őket ebben. Akadtak olyan felvidékiek, akik úgy érezték, hogy környezetük, szomszédságuk éveken keresztül idegenként, jövevényként tekintett rájuk, míg más idetelepített családok ma is könnyes szemmel emlékeznek arra, hogy éppen szomszédaiktól kapták az első szelet frissen sült kenyeret vagy egy tányér meleg levest, mialatt ingóságaik kicsomagolásával, házaik meszelésével foglalatoskodtak. A tót vagy sváb szomszédok segítségével ismerhették meg új lakóhelyüket. Az õ útbaigazításukkal találták meg Kerekiben, Tótkeselyűsön vagy éppen más határrészen fekvő földparcelláikat, a Laposikertekben levő szőleiket. Köszönet illeti a pedagógusokat is, akik az évekig oktatás nélkül maradt gyermekeket ismét iskolapadba ültették. A Felvidékről érkezett Farkas tanító úr és Zsemlye Kató néni mellett nagyon sokan hálásan gondolnak vissza a berényi születésű Hentz Terike néni következetes szigorára és segítőkészségére is, és a sor még hosszasan folytatható. Konfliktusforrás is természetesen adódhatott bőven, főként, ha lakosságcsere vagyoni-vagyonjogi következményeire vagy a háborút követő évek feszült légkörére gondolunk. Az 1947 nyarán érkező mintegy 140 gútai család számára az önkéntes elhatározásukból Szlovákiába költöző berényiek (233 család) ingatlanjaiból próbált életlehetőséget teremteni a helyi telepítési bizottság. 1947 őszén és 1948 folyamán a Magyar Áttelepítési Kormánybiztosság újabb szülőföldjükről elűzött felvidéki családok a vagyonelkobzást szenvedett németek javaiból tudták fedélhez, megélhetéshez juttatni. 1947 június közepén, amikor az első betelepülőket szállító szerelvény megérkezett, Krafcsik Gábor, a berényi gazdasági iskola nyugalmazott igazgatója, a helyi telepítési bizottság elnöke a visszaemlékezések szerint a nemzetiszínű zászlókkal feldíszített berényi vasútállomáson a következő szavakat intézte az érkezőkhöz: "Otthonról haza jöttek felvidéki magyar testvéreink". Hogy szavai valóra is váljanak, hosszú időnek (évtizedeknek) kellett eltelnie.

Végül természetesen az emlékezés fontosságára is felhívja a figyelmet a tábla. Feltüntetve a felvidékiek érkezésének kezdő- és végdátumát, és azokat a településeket, ahonnan érkeztek. Az érintettek így meg tudják mutatni a táblán unokáiknak, dédunokáiknak családjuk származási helyét, és azt, hogy mikortól lettek berényi lakosok. A településlista valószínűleg még nem teljes. Különösen az 1948-ban érkezettek korábbi lakóhelye nem minden esetben ismert, ennek feltárása további levéltári kutatást igényel, aminek eredményeként esetleg újabb településekkel egészülhet ki az emléktábla.”

(Az elhangzott beszéd szerkesztett, rövidített változata.)

Ahány ember, annyi sors. 

Két család sorsán keresztül szeretném még emberközelibbé tenni az eseményeket. Ollé István és felesége, Terike néni Gútáról, Bajkai Ferenc és felesége, Irénke néni pedig Csatáról kerültek Mezőberénybe. A részletekre is kiterjedő, és számomra rengeteg új információt nyújtó interjúkból (köszönet érte!). 

Ollé Istvánt és feleségét családjaikkal együtt a II. világháború után telepítették át Mezőberénybe. Az események szenvedő alanyai voltak. Hogyan emlékeznek életüknek azon szomorú időszakára?

„Emlékszem, hogy kaptunk egy úgynevezett „fehérlapot” 1946 őszén, amelyben értesítettek bennünket a népcseréről és arról, hogy át fognak bennünket telepíteni. Akkor még nem is akartuk elhinni, hogy olyan létezik, valakit csak úgy, kényszerből áttelepítenek. Attól a perctől kezdve nem voltunk csehszlovák állampolgárok, magyar állampolgárok lettünk.

Ha  szlováknak vallják magukat, akkor maradhatunk. Ezt azonban ők visszautasították.

1947. januárjában kezdődött meg a deportálás, ekkor Gútáról is a Szudéta vidékre vittek családokat kényszermunkára.

Ami átköltöztetésünkre 1947 júniusában került sor. Két nappal az indulás előtt kaptunk egy értesítést, hogy ingóságainkat, személyes dolgainkat, állatokat, a termény egy részét magunkkal vihetjük. Minden család annyi vagont kapott, hogy elférjen benne az ingósága. A bepakolás problémamentesen zajlott, senki nem tanúsított ellenállást. Amit lehetett, el is hoztunk, bútort, tűzifát, vetőgépet, lovaskocsit, lovat, ... még a kutyánkat is magunkkal akartuk hozni, de egy óvatlan pillanatban kiugrott a vagonból, így õ nem érkezett meg ide.

Éppen az áttelepítésünk előtt jött haza a fogságból az egyik bátyám, neki nem volt „fehérlapja”, amivel szabadon átjöhetett volna Magyarországra, ezért a szalmában elbújt, úgy tudott átjönni velünk.

Hajnalban indultunk, csak azt tudtuk, hogy Magyarországra megyünk, de hogy pontosan hová, azt csak akkor tudtuk meg, amikor megállt a vonat Mezőberényben. Az itteniek kaláccsal és borral fogadtak bennünket. Az első szerelvényt a magyarok, a másodikat a tótok, a harmadikat pedig a németek fogadták, így a felvidékiek fogadásában mindhárom nemzetiség résztvett.

A kipakolás után megmondták, melyik utca, melyik ház lesz a miénk. Egy szoba, konyha, kamrás házat kaptunk, az istállóban elfért a két ló, de a tehenek már nem. Kaptunk egy tanyát is, 15 hold földet (37 holdat hagytunk otthon). Később a Martinovics utcában egy nagyobb házba költözhettünk, ahol már két szoba, és nagy istálló is volt, így mindennek megvolt a helye. A szülők nehezen, mi fiatalok könnyebben viseltük a szülőföldünk elhagyását.”

28 hónapi hadifogságból hazafelé - 1947. szeptemberében – hallottam először a lakosságcseréről - kezdte visszaemlékezését Feri bácsi. Akkor már megkapta a családom a „fehérlapot”. A Felvidéken a szlovákok nagyon ellenségesek voltak a magyar emberekkel. Az apám nem kapott „fehérlapot”, mert őt háborús bűnösnek kiálltották ki. Mi már akkor ott olyan üldözöttek voltunk, hogy szinte vártuk az indulást.

Szülőfalunkról annyit, hogy a több, mint kétezer lakosú Csata a Garam folyó partján fekszik, és kisebb vasúti csomópont. Itt találkozik a Párkány-Léva vasútvonal az Ipolyság felé elágazóval.

A szlovákok azt akarták, hogy a Felvidék elszlovákosodjon ezért csinálták ezt velünk.

1948. novemberében kerültünk át Magyarországra. Mindenünket elhozhattuk, a kapától a cséplőgépig. Nem közölték velünk, hogy hol fogunk lakni, a megérkezésünkkor derült csak ki, hová kerültünk. Kaptunk házat, földet ... Sokan nem akarták elfogadni a házat, amit kaptak, sokan ki sem csomagoltak, azt gondolták, hogy hazaköltözhetnek. A szétszakított családok évekig nem találkozhattak. Mi először hat vagy hét év után mentünk haza, majd később félévente, évente.

Irénke néni is arról beszélt, milyen nehezek voltak a felvidéki magyarság számára a háborút követő évek. „1945-ben megszüntették a magyar iskolákat, nem volt kötelező a magyar gyerekeknek iskolába járni. Akik iskolások voltak, azokhoz az iskolában nem szóltak magyarul. Én ennek ellenére jártam iskolába, nagyon szerettem tanulni, jó emlékeim vannak a szlovák tanító nénimről. Ma is szívfájdalmam, hogy nem tanulhattam tovább. Áttelepítésünk után az volt, amit két kézzel meg tudott teremteni magának az ember. Mi is megkaptuk a „fehérlapot”, de nem tudtuk, mikor fogunk indulni. Emlékszem, az utolsó éjszakát még a nagymamámnál töltöttem, és reggel tudtuk meg, hogy mennünk kell. Amikor ideértünk, üres szlovák ház már nem volt. Olyan sváb házat kaptunk, amiből nem volt kitelepítve a ház gazdája. Öt vagy hat hónapig velük laktunk. Egyetértésben éltünk. Ők is éppen olyan sorsüldözöttek voltak, mint mi. Haragot tehát nem éreztünk irántuk.

Azt gondolom, velünk le is zárul a történet. A fiatalok már Magyarországot tekintik szülőföldjüknek, melyet főként nagyszüleik inkább a száműzetésük helyének tartottak, mint otthonuknak.