A világ egy iskola – mindannyian tanulunk

„Mi lenne, ha a sebészorvosok és tanárok csoportja „szakmai látogatásra” érkezne korunkba? Az orvosok nehezen igazodnának el egy mai műtőben. Nem tudnák mire vélni az antiszepszis és az anesztézia rituáléját, zavarba ejtené őket a furcsa, villódzó és csipogó elektronikus készülékek látványa. A 19. századi tanárok azonban hamar feltalálnák magukat egy iskolai tanteremben, hamar átlátnák, hogy mi miért történik, és akár az óra vezetését is képesek lennének átvenni. A különbség oka: a ... tudományos-technológia fejlődése az emberi tevékenység számos területét nagymértékben átformálta, míg az oktatás csaknem változatlan maradt ...Hogyan lehet az, hogy míg a legtöbb emberi tevékenység területét tekintve technológiai forradalom történt, az a mód, ahogyan gyermekeink tanulását segítjük elő, szinte semmit sem változott? ....”1) írta 2009-ben Komenczi Bertalan.

Ha ez igaz!, és ma, véleményem szerint még igaz! Ezt elolvasva meg is magyaráztam magamnak, (a gondolat már nagyon régen meg volt bennem, de most formába is rendeződött), miért okoz gondot (nem csak a gyerekeknek), nekünk felnőtteknek is a formális tanulásban való részvétel. Tanulásunk nagyobb részt az informális tanulás színterén zajlik, ismereteink nagyobb részét a formális képzéseken kívül szerezzük. Gondoljunk csak bele, hogy a televíziónk, videónk, DVD lejátszónk, rádiónk, telefonunk, számítógépünk hány órán át vannak bekapcsolva, szinte állandó háttérként ott vannak életünkben. Vagy! naponta hány reklámmal találkozunk, hány csillogó-villogó kirakat előtt megyünk el …? De! vegyük figyelembe az élet – és munkatapasztalatot is! (Maróti Andor Ismeretadás vagy műveltségfejlesztés címen, már 1996-ban!, Jénában elmondott előadásában feltette a jelenkori felnőttképzés még mindig aktuális alapkérdését: Miért hagyja figyelmen kívül a felnőttoktatás gyakorlata a tanulók tapasztalatait és meglévő tudását?) Az informális tanulás tehát ha nem is tudatosan -, de kíséri életünket. Újabb és újabb gyors változás történik környezetünkben, a „pontosan definiált időbeosztásban, előre meghatározott tanulási tartalmakkal ...”, előadó tanár, hallgató tanuló felállásban már (nagyobbrészt) unalmassá válik a tanulás. Éppen ezért a felnőttek képzésében is szükségszerű a tanulás fogalmának újszerű értelmezése, ami jó informatikai infrastruktúrával felszerelt felnőttképzési intézményeket igényel. Azért azt gondolom, hogy a hagyományos oktatás jól bevált részét nem fogja teljesen kiszorítani az új, hanem fontos hozzáadott érték lesz! (A hagyományos és az új típusú oktatás/távoktatás, … között eltűnőben van a határ, az új tanulási környezetekben, felhasználásra kerül majd mindkét forma legjobb megoldása = blended-learning.)

Tudatosítanunk kell magunkban, a közoktatásban megszerzett tudásunk már nem elég, nem tud „elkísérni” egész felnőtt életünkön át. Magas technikai színvonalú, mesterséges környezetben, a természettől - inkább - elszakadt társadalomban élünk, amelyben az egészséges életvezetést gyakorlatilag egy életen át tanulni kell. Gyakorlati kompetenciáink, közösségeinkhez, kultúránkhoz fűződő tudásunk a változó világban folyamatos bővítésre, kiegészítésre szorul, és ez feltétele lehet annak, hogy életünk teljes értékű legyen. Mindez aktív közreműködést igényel a tanulás során. A tanár részéről bevezetést és összefoglalást, a tanuló szükségleteihez igazodó személyes segítést és tanácsadást, motiválást ... is jelent a tanítás során. (Koros Eszter írásában összefoglalta, hogy a „pedagógusnak a hagyományos oktatásban milyen szerepe, feladatai vannak, valamint a korszerű tanulási környezetben ugyanezen szempontok hogyan érvényesülnek.”)

Miért aktuális?

Görögországban i.e. 700 körül történelmi jelentőségű változást hozott az ábécé, amely „megnyitotta az utat az emberi kommunikáció minőségi átalakulása előtt.” (E.A.Havelock). M.Castells szerint ez az ábécé az, „ami nyugaton megteremtette a felhalmozódó tudásra alapozott kommunikáció mentális infrastruktúráját. … Hasonló történelmi jelentőségű technológiai átalakulás megy végbe ma, … szemünk láttára alakul ki egy olyan hipertex rendszerű metanyelv, amely a történelem során most először ugyanabban a rendszerben képes integrálni az emberi kommunikáció írásbeli, szóbeli és audiovizuális modalitásait.”

Az 1957 óta eltelt idő alatt, az időközben 27 országot tömörítő államközösséggé nőtt Európai Unión belül is olyan társadalmi, gazdasági-technológiai és kulturális változások mentek végbe, amelyek gyökeresen megváltoztatták az oktatás társadalmi, gazdasági szerepéről, fontosságáról vallott tudományos, közpolitikai gondolkodást és felfogást. Az oktatás és képzés legjelentősebb fejleményeknek a nemzetközi gazdasági és társadalmi viszonyokat forradalmasító globalizáció, az emberek, eszmék, tudományos-technológiai ismeretek, áruk és szolgáltatások kontinenseket, országhatárokat nem ismerő szinte korlátlan áramlása, valamint a viharos tempójú tudományos-technológiai fejlődés, és ezek szerteágazó társadalmi, gazdasági, kulturális kihatásai minősülnek.

Carol A Twing: „hogyan tudnánk elérni, hogy tanítványaink eredményesebben tanuljanak. ... Ha a tanulást állítjuk a középpontba, a legfontosabb kérdés az, hogyan lehet a legjobban kihasználni a rendelkezésünkre álló erőforrásokat, hogy a képzési célokat elérjük.”

Első fontos lépés a tanulásról, tanításról kialakult hagyományos gondolkodás ledöntése!

Mire van szükségünk ahhoz, hogy felnőttként tudjuk értelmezni a tanulás fogalmának újszerű értelmezését? Ami nekem eszembe jutott: (biztosan kiegészíthető!) motiváció, ami cselekvésre késztet, ösztönöz, érdeklődés, figyelem, akarat, érzelmek, rugalmasság, idő, szemléletváltás, digitális írástudás, alkalmazkodó képesség, kompetenciák, kreativitás …

Gondoljunk az emberek különbözőségére is!, arra, hogy ezeket különböző módon kellene/lehet „megtölteni” tudással. A twitter, facebook, a blog írása adja azt a tapasztalatot, milyen sokféle az emberi gondolkodás és érdeklődés, azonos korosztályon belül is. 

“A tanítók csak az ajtót nyitják ki, belépned neked kell.” (kínai közmondás)

Komenczi Bertalan: Elektronikus tanulási környezetek. Gondolat, Bp., 2009.

www.nemfi.gov.hu

Teddy maci ötlete

A mai napig heves vita tárgya, hogy az amerikaiak vagy a németek fejéből pattant-e ki elsőként a Teddy maci ötlete. Egyesek úgy vélik, hogy Steiffék csak másolók, és a Teddy macik valódi szülőhazája Amerika. A Teddy maci eredetének eldöntését tovább nehezíti, hogy német társához hasonlóan az amerikai Teddy is 1903-ban tűnt fel a játékpiacokon.

Egy amerikai történet szerint 1902. november 15-én Theodore Roosevelt (becenevén Teddy) amerikai elnök medvevadászaton vett részt Mississippi államban. Az elnök emberi mindent megtettek a vadászat sikeréért, ezért befogtak egy fekete medvét, amit aztán egy fűzfához kötöztek. Úgy intézték, hogy az elnök "véletlenül rátaláljon a medvére. Roosevelt rendkívül sportszerűtlennek tartotta így a trófea megszerzését és nem volt hajlandó megölni a medvét.

Másnap Clifford Berryman a Washington Post híres karikaturistája megörökítette az esetet, ami aztán az újság címlapjára került. A rajzon a medvének hátat fordító, puskáját maga elé tartó alakként ábrázolta az elnököt, akinek arcáról és testbeszédéről lerí, hogy elutasítja az ilyen fajta medvevadászatot.





Morris Michtom, aki feleségével együtt egy kis édesség és írószer boltot üzemeltetett, a karikatúra hatására készített két plüssmackót, amiket aztán dekorációként kirakott az üzlet kirakatába. A játékszer azonnal népszerűvé vált. Mitchtom ezek után személyesen kért és kapott engedély Roosevelttől a Teddy név használatára. A mackók olyan sikeressé váltak, hogy Michtom nemsokára felhagyott az édességek árusításával és megalapította az Ideal Novelty and Toy Company-t.
1906-ra Amerikában valóságos mackó-őrület tört ki. A gyerekek mindenhova vitték magukkal kedvenc macijukat. Rendkívül népszerű fotózási kelléké vált. Még Roosevelt is a mackót választotta kabalának, amikor országszerte újraválasztásáért kampányolt. Seymour Eaton pedig több gyermekkönyvet is írt Roosevelt medvéjének kalandjairól. És persze ne feledkezzünk meg Teddy mackó magyarországi reinkarnációjáról sem! :)



J. K. Bratton zeneszerző írta meg a The Teddy Bear Two Step-et, amiből később a The Teddy Bear's Picnic című dal is született. A pihe-puha plüssmackók népszerűsége pedig a mai napig töretlen.

Forrás: http://www.szeretlekmagyarorszag.hu

.. és az enyém - (velem együtt ünnepli szülinapját) - minden karácsonykor a fa alá kerül:

Forrás (kép): Home Bazaar

Így akarom

Nekem senki se magyarázza, mi a jó, 
Majd beleharapok magam, 
És ha kihullanak is a fogaim,
Legalább magamnak csináltam,
Így akarom, így akarom.
 
És hogy a piros piros, tudom, 
És hogy lehet fekete is,
De a színeket hadd keverjem én, 
Ettől még nem leszek kétszínű,
Így akarom, így akarom.
 
A legfontosabb persze a felvilágosítás,
Így elkerülhető a stressz.
Gondterhesség ellen kitaláltam valamit:
Emberszűrőt fogok szedni,
Így akarom, így akarom.
 
Velem mindennap történhet valami
Ez azt hiszem természetes
De hogy a véletlenek rácsa, végleg be ne zárjon 
Szilánkokra fogom törni
Így akarom, így akarom
Így akarom, így akarom

Én tudok valamit és át akarom adni
Neked, csak neked,
Én tudok valamit és át akarom élni
Veled, csak veled.
 
Ha nagy leszek, aranyásó leszek,
Nem kell hogy kinevess,
Meg fogom tanulni az értékes közül
Kimosni a szemetet.
Így akarom, így akarom,
Így akarom, így akarom.

(EDDA)


https://www.youtube.com/watch?v=tFD96GwrGBk

Magyar-csehszlovák lakosságcsere - Mezőberény

„Magyarnak lenni nagy s szent akarat,

Mely itt reszket a Kárpátok alatt:

Ha küszködőn, ha szenvedőn, ha sírva:

Viselni sorsunk, ahogy meg van írva,”

(Sajó Sándor: Magyarnak lenni)

Ez az idézet olvasható a magyar-csehszlovák lakosságcsere 60. évfordulójára emlékező emléktáblán. Az ünnepségen Kugler József, az emléktábla kezdeményezőinek egyike adott rövid áttekintést a magyar-csehszlovák lakosságcsere-egyezmény történelmi vonatkozásairól. Egyebek mellett kiemelte: Az 1946. február 27-én megkötött egyezményt az akkori magyar kormányzat kényszerűségből vállalta. Az egyezmény a magyarországi szlovákok számára önkéntes átköltözési lehetőséget biztosított, míg a felvidéki (Szlovákia területén élő) magyarok esetében gyakorlatilag kényszerkitelepítést jelentett. 1945 tavaszán Szlovákia területén közel hétszázezer magyar élt, akiket a csehszlovák hatóságok megfosztottak állampolgári jogaiktól és részben vagyonuktól is. Ebben a légkörben a felvidéki magyarság egyik fele (több mint háromszázezer fő) engedett a csehszlovák hatóságok nyomásának, csábításának, és szlováknak nyilvánította magát. Ezzel remélték ugyanis elérni, hogy vagyonukat visszakapják, és továbbra is szülőföldjükön maradhassanak. Közel négyszázezren azonban következetesen kitartottak magyarságuk mellett. Közülük jelölték ki a csehszlovák tisztviselők azokat, akiket kényszermunkára a korábban németek által lakott csehországi területekre (Szudéta-vidék) szállítottak, és e magyar rétegből, főként a házzal, földdel, műhellyel rendelkezők közül kerültek ki (szintén a csehszlovák telepítési szervek döntése alapján) a Magyarországra áttelepítendők. Az 1945-öt követő években több, mint százezer felvidéki magyar érkezett a trianoni országterületre. Egyik részük menekültként, jórészt ingóságaik nélkül, másik részük (12,5 ezer család, ötvenezer fő) pedig a kétoldalú csere keretében. Ez esetben mozdítható értékeiket (állatállomány, gazdasági felszerelések, bútor) is magukkal hozhatták. Az 1947/48-ban a Mezőberénybe telepített felvidékiek közül mintegy 200 család, 850 személy maradt véglegesen a településen. Ők és leszármazottaik állították a most felavatandó emléktáblát. Majd így folytatta: "Amikor egy-egy közösség emlékművet vagy emléktáblát állít, akkor önmaga és a külvilág számára is fontos üzenetet fogalmaz meg. Hasonlóképpen történt ez jelen esetben is, amihez négy rövid gondolatot szeretnék hozzáfűzni. A néhány perccel ezelőtt elhangzott vers és e versből származó idézet (Sajó Sándor: Magyarnak lenni) a Kárpát-medencei magyarság és az itt élőmás ajkú népek (főként a németek) XX. századi megpróbáltatásainak állít emléket, aminek része volt a felvidéki magyarság kálváriája, a lakosságcsere, a kényszerkitelepítés is. Hálával adózunk az isteni gondviselésnek és a Jóisten kegyelmének is, hogy eleink képesek voltak elviselni a szülőföld elvesztése okozta megpróbáltatásokat. Az áttelepítés utáni években a vasárnapi szentmise, főként pedig a misét követő templom előtti eszmecsere jelentette a felvidékiek közéleti fórumát, ahol megtárgyalták ügyes-bajos dolgaikat, várták, és tovább adták az "otthonról" jövő híreket.

Emlékezzünk meg plébánosainkról (Rózsa Jenõ, Dávid Béla, Dr. Udvarhelyi Béla és Dr. Marosi Endre), akik lelki vigaszt nyújtottak számukra, mivel részesei voltak az áttelepítettek élete felemelő és szomorú eseményeinek egyaránt. Szeretet és tisztelet övezte Lipcsei Gábort is, aki több, mint négy évtizeden keresztül volt a helyi reformátusok lelkésze, és mindent megtett, hogy a néhány református felvidéki család ebben a nagy múltú alföldi gyülekezetben gyökeret eresszen. Nagyon fontos momentum életünkben az otthonra találás. A rövidesen felavatásra kerülő székelykapun is a közismert Tamási Áron idézet szerepel: "Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne." Az áttelepítettek az évek során felismerték, mást nem is igen tehettek, hogy kényszerűségből ezután itt kell élniük, és igyekeztek alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez, noha ez nem volt könnyű számukra. A berényi őslakosok döntő többsége pedig nemzetiségi különbség nélkül segítette őket ebben. Akadtak olyan felvidékiek, akik úgy érezték, hogy környezetük, szomszédságuk éveken keresztül idegenként, jövevényként tekintett rájuk, míg más idetelepített családok ma is könnyes szemmel emlékeznek arra, hogy éppen szomszédaiktól kapták az első szelet frissen sült kenyeret vagy egy tányér meleg levest, mialatt ingóságaik kicsomagolásával, házaik meszelésével foglalatoskodtak. A tót vagy sváb szomszédok segítségével ismerhették meg új lakóhelyüket. Az õ útbaigazításukkal találták meg Kerekiben, Tótkeselyűsön vagy éppen más határrészen fekvő földparcelláikat, a Laposikertekben levő szőleiket. Köszönet illeti a pedagógusokat is, akik az évekig oktatás nélkül maradt gyermekeket ismét iskolapadba ültették. A Felvidékről érkezett Farkas tanító úr és Zsemlye Kató néni mellett nagyon sokan hálásan gondolnak vissza a berényi születésű Hentz Terike néni következetes szigorára és segítőkészségére is, és a sor még hosszasan folytatható. Konfliktusforrás is természetesen adódhatott bőven, főként, ha lakosságcsere vagyoni-vagyonjogi következményeire vagy a háborút követő évek feszült légkörére gondolunk. Az 1947 nyarán érkező mintegy 140 gútai család számára az önkéntes elhatározásukból Szlovákiába költöző berényiek (233 család) ingatlanjaiból próbált életlehetőséget teremteni a helyi telepítési bizottság. 1947 őszén és 1948 folyamán a Magyar Áttelepítési Kormánybiztosság újabb szülőföldjükről elűzött felvidéki családok a vagyonelkobzást szenvedett németek javaiból tudták fedélhez, megélhetéshez juttatni. 1947 június közepén, amikor az első betelepülőket szállító szerelvény megérkezett, Krafcsik Gábor, a berényi gazdasági iskola nyugalmazott igazgatója, a helyi telepítési bizottság elnöke a visszaemlékezések szerint a nemzetiszínű zászlókkal feldíszített berényi vasútállomáson a következő szavakat intézte az érkezőkhöz: "Otthonról haza jöttek felvidéki magyar testvéreink". Hogy szavai valóra is váljanak, hosszú időnek (évtizedeknek) kellett eltelnie.

Végül természetesen az emlékezés fontosságára is felhívja a figyelmet a tábla. Feltüntetve a felvidékiek érkezésének kezdő- és végdátumát, és azokat a településeket, ahonnan érkeztek. Az érintettek így meg tudják mutatni a táblán unokáiknak, dédunokáiknak családjuk származási helyét, és azt, hogy mikortól lettek berényi lakosok. A településlista valószínűleg még nem teljes. Különösen az 1948-ban érkezettek korábbi lakóhelye nem minden esetben ismert, ennek feltárása további levéltári kutatást igényel, aminek eredményeként esetleg újabb településekkel egészülhet ki az emléktábla.”

(Az elhangzott beszéd szerkesztett, rövidített változata.)

Ahány ember, annyi sors. 

Két család sorsán keresztül szeretném még emberközelibbé tenni az eseményeket. Ollé István és felesége, Terike néni Gútáról, Bajkai Ferenc és felesége, Irénke néni pedig Csatáról kerültek Mezőberénybe. A részletekre is kiterjedő, és számomra rengeteg új információt nyújtó interjúkból (köszönet érte!). 

Ollé Istvánt és feleségét családjaikkal együtt a II. világháború után telepítették át Mezőberénybe. Az események szenvedő alanyai voltak. Hogyan emlékeznek életüknek azon szomorú időszakára?

„Emlékszem, hogy kaptunk egy úgynevezett „fehérlapot” 1946 őszén, amelyben értesítettek bennünket a népcseréről és arról, hogy át fognak bennünket telepíteni. Akkor még nem is akartuk elhinni, hogy olyan létezik, valakit csak úgy, kényszerből áttelepítenek. Attól a perctől kezdve nem voltunk csehszlovák állampolgárok, magyar állampolgárok lettünk.

Ha  szlováknak vallják magukat, akkor maradhatunk. Ezt azonban ők visszautasították.

1947. januárjában kezdődött meg a deportálás, ekkor Gútáról is a Szudéta vidékre vittek családokat kényszermunkára.

Ami átköltöztetésünkre 1947 júniusában került sor. Két nappal az indulás előtt kaptunk egy értesítést, hogy ingóságainkat, személyes dolgainkat, állatokat, a termény egy részét magunkkal vihetjük. Minden család annyi vagont kapott, hogy elférjen benne az ingósága. A bepakolás problémamentesen zajlott, senki nem tanúsított ellenállást. Amit lehetett, el is hoztunk, bútort, tűzifát, vetőgépet, lovaskocsit, lovat, ... még a kutyánkat is magunkkal akartuk hozni, de egy óvatlan pillanatban kiugrott a vagonból, így õ nem érkezett meg ide.

Éppen az áttelepítésünk előtt jött haza a fogságból az egyik bátyám, neki nem volt „fehérlapja”, amivel szabadon átjöhetett volna Magyarországra, ezért a szalmában elbújt, úgy tudott átjönni velünk.

Hajnalban indultunk, csak azt tudtuk, hogy Magyarországra megyünk, de hogy pontosan hová, azt csak akkor tudtuk meg, amikor megállt a vonat Mezőberényben. Az itteniek kaláccsal és borral fogadtak bennünket. Az első szerelvényt a magyarok, a másodikat a tótok, a harmadikat pedig a németek fogadták, így a felvidékiek fogadásában mindhárom nemzetiség résztvett.

A kipakolás után megmondták, melyik utca, melyik ház lesz a miénk. Egy szoba, konyha, kamrás házat kaptunk, az istállóban elfért a két ló, de a tehenek már nem. Kaptunk egy tanyát is, 15 hold földet (37 holdat hagytunk otthon). Később a Martinovics utcában egy nagyobb házba költözhettünk, ahol már két szoba, és nagy istálló is volt, így mindennek megvolt a helye. A szülők nehezen, mi fiatalok könnyebben viseltük a szülőföldünk elhagyását.”

28 hónapi hadifogságból hazafelé - 1947. szeptemberében – hallottam először a lakosságcseréről - kezdte visszaemlékezését Feri bácsi. Akkor már megkapta a családom a „fehérlapot”. A Felvidéken a szlovákok nagyon ellenségesek voltak a magyar emberekkel. Az apám nem kapott „fehérlapot”, mert őt háborús bűnösnek kiálltották ki. Mi már akkor ott olyan üldözöttek voltunk, hogy szinte vártuk az indulást.

Szülőfalunkról annyit, hogy a több, mint kétezer lakosú Csata a Garam folyó partján fekszik, és kisebb vasúti csomópont. Itt találkozik a Párkány-Léva vasútvonal az Ipolyság felé elágazóval.

A szlovákok azt akarták, hogy a Felvidék elszlovákosodjon ezért csinálták ezt velünk.

1948. novemberében kerültünk át Magyarországra. Mindenünket elhozhattuk, a kapától a cséplőgépig. Nem közölték velünk, hogy hol fogunk lakni, a megérkezésünkkor derült csak ki, hová kerültünk. Kaptunk házat, földet ... Sokan nem akarták elfogadni a házat, amit kaptak, sokan ki sem csomagoltak, azt gondolták, hogy hazaköltözhetnek. A szétszakított családok évekig nem találkozhattak. Mi először hat vagy hét év után mentünk haza, majd később félévente, évente.

Irénke néni is arról beszélt, milyen nehezek voltak a felvidéki magyarság számára a háborút követő évek. „1945-ben megszüntették a magyar iskolákat, nem volt kötelező a magyar gyerekeknek iskolába járni. Akik iskolások voltak, azokhoz az iskolában nem szóltak magyarul. Én ennek ellenére jártam iskolába, nagyon szerettem tanulni, jó emlékeim vannak a szlovák tanító nénimről. Ma is szívfájdalmam, hogy nem tanulhattam tovább. Áttelepítésünk után az volt, amit két kézzel meg tudott teremteni magának az ember. Mi is megkaptuk a „fehérlapot”, de nem tudtuk, mikor fogunk indulni. Emlékszem, az utolsó éjszakát még a nagymamámnál töltöttem, és reggel tudtuk meg, hogy mennünk kell. Amikor ideértünk, üres szlovák ház már nem volt. Olyan sváb házat kaptunk, amiből nem volt kitelepítve a ház gazdája. Öt vagy hat hónapig velük laktunk. Egyetértésben éltünk. Ők is éppen olyan sorsüldözöttek voltak, mint mi. Haragot tehát nem éreztünk irántuk.

Azt gondolom, velünk le is zárul a történet. A fiatalok már Magyarországot tekintik szülőföldjüknek, melyet főként nagyszüleik inkább a száműzetésük helyének tartottak, mint otthonuknak.

 

„A wiki-tudás logikája ugyanaz, mint a népművészeté"

Ez a mondat elgondolkodtatott.

Ha visszatekintünk az emberiség kultúrtörténetére, akkor azt meg kell állapítanunk, hogy az úgynevezett modern kultúra elvesztette a természettel való összhangját, amely a korábbi korszakokat még jellemezte. Az a fiatal, aki csak a csodák processzoros világával ismerkedik, sosem értheti meg a dolgok természetből fakadásának, fejlődésének és egymásba kapcsolódásának logikáját. A technikai fejlődést megállítani nem lehet, nem is volna célszerű, de meg kell találni azt az utat, amely a természet világán és törvényszerűségein keresztül látja a mai digitalizált világot. Ami megerősíti az embereket abban, hogy társas lényként szükségük van egymásra, és szükségük van a gyökereik ismeretére. Szükségünk van a „józan paraszti észre” mely nem más, mint az évszázadokon keresztül felgyülemlett és megtisztult ismeretek halmaza. Mi lehet ez az út? A népi kultúra megismerésében, ezen belül a hagyományok felelevenítésében, az ünnepi készülődés hangulatának felidézésében látom azt a lehetőséget, amelyre ma még igény mutatkozik. Népi kultúra, s ezen belül a jeles napok és szokások felelevenítése és életben tartása hozzájárul az ember és a természet kapcsolatának erősítéséhez. A népi kultúra egészében kínálja a műveltség alap elemeit, a megelőző időszakok eredményeit, tapasztalatait. Ismeretében létrehozott anyagi és szellemi javak azok, amelyek birtokában életünket fenntartjuk, megfelelő környezetet és életformát hozhatunk létre. …

Csepeli György és Prazsák Gergő: Örök visszatérés című könyvét szívesen olvastam, de néha mondatokat kétszer is el kellett olvasnom, mondjuk úgy, érdekessége miatt. Három témát emelnék ki. (Amellett ajánlom a reprezentatív kutatások eredményeinek elemzését, melyekben el lehet bogarászni, csodálkozni, értetlenkedni …).

I. … Elsőként tovább gondolva ….. „A világ bármely pontjáról bárki beszállhat egy-egy digitális népművészeti termék létrehozásába.” 1)

Erről azért szeretnék írni, mert azt gondolom, nem áll tőlünk távol a népművészet, a népi kultúra szeretete. Elgondolkoztatott, hogy a wiki-t a népművészeti alkotásokhoz hasonlították a szerzők. Abban egyetértek, hogy ebben is a legjobb változatok maradnak fenn, ami a legtöbbeknek tetszik. Abban is, hogy „Az internetre költözött Gutenberg galaxis már nem ugyanaz, mint ami volt, amikor megfogható, kinyitható nyomtatott könyvek képében tette hozzáférhetővé a kultúrát.” Az viszont számomra még mindig kérdés, hogy ha az életünk átköltözik a világhálóra, identitásunk web-identitássá válik? Vagy képesek leszünk a kettő között a helyes utat megtalálni? Ha nem, hogyan marad meg a nép kultúra a mai információs társadalomban?

A digitális népművészet már teljesen mást jelent, mint amikor egy népcsoport népművészeti alkotást hoz létre, és az, az összetartozást jelképezi, erősíti. A világhálón kialakult csoportokban létrejön ez virtuálisan. Mi lesz a jövő útja? Erősebb lesz a technológiai újdonság vagy győz az emberekben meglévő ősi közösségi kreativitás? Feltenném a kérdést a mi generációnknak, de feltehetem-e annak a generációnak, „akiket digitális bennszülötteknek nevezünk, akiknek az elsődleges kulturális szocializációja már az internet közbeiktatásával zajlik.”

kép forrása: hungariansouvenirs.hu

Egy új művészeti ág, a digitális népművészet. Egy új műfaj van kialakulóban, a digitális technológiák elterjedésének törvényszerű következményeként.

Digitális népművészet az sms-ben kapott húsvéti locsolóvers is …..

Eldönthetem, hogy egy YouTube videót vagy egy „Kézművesség a 21. században” című kiállítást nézek meg egy múzeumban. Hány ezren néznek meg egy digitális népművészetet YouTube videón és hány ember néz meg egy népművészeti kiállítást múzeumban?

Mindenki eldöntheti, milyennek ítéli meg az információs társadalom hatását ebben a kérdésben.

II. „Mi a netokrata élet tíz parancsolata? A lényeg az, hogy „nem állhatsz le egy pillanatra sem”. Sosem lehetsz elégedett kapcsolataid állapotával, újra meg újra kell sződd kapcsolataid hálóját, hogy ne maradjanak ki belőle: a legfontosabb, hogy te magad is a legokosabbak, a leginkább nélkülözhetetlenek közé tartozz. Mindig minden pillanatban résen kell lenned, tanulnod kell, be kell szerezned a legújabb információt, s magadnak is újítanod kell.” 1)

Hatalomba való bekerülés - az internet korszakában is - az egyén erőfeszítéseitől, akaratától, tehetségétől, kreativitásától függ. Sőt, sebezhetőbb, támadhatóbb, mert „nem tudja monopolizálni a pályát”, ahol az információ birtoklásáért folyó verseny zajlik. „Akié az információ, azé az uralkodó mém, amelytől függ a pénz, a hatalom, az identitás, a kapcsolatok megszerzése.” Újabb új szó: mém: „…az internetes mém egyszerűen egy digitális fájl vagy hiperhivatkozás terjesztése egyik személytől a többiek felé az internet nyújtotta lehetőségekkel (például e-mailen keresztül, blogokon, kapcsolat építő oldalakon, azonnali üzenet küldő szolgáltatások segítségével).” 2)

III. A wiki-tudás értelmezése, a tudás új ruhája:

A tudás új ruhája a web2.0, a wiki, ami egy szoftver = „melynek lényege, hogy mindenki hozzáteheti a maga részét a fejlesztési munkához, s az eredmény ennek következtében jobb lesz, mintha mindenki külön-külön fejlesztgetne. A szoftver működése azon lapul, hogy amit én tudok, azt te nem tudod, és amit te tudsz, azt én nem tudom, tehát tegyük össze a tudásunkat.” Ennek első terméke a wikipédia, a „tudás Bibliája”, a tudás új tárháza, melyet névtelen szerzők írnak, folyamatosan bővül. Újdonság a blog is, újból és újból megújuló, sokak hozzák létre a tartalmat, megosztják információjukat. Ebben mindenki részt vehet, függetlenül attól, hol él. Így jönnek létre az új közösségek.

Létrejön az újfajta könyvtár, pl. Brewster Kahle 1996 óta archivál 1) http://www.archive.org

Az internet népe újra feltalálja a népművészetet?

Ezek után! egy mese, amiben a kitartás elnyeri jutalmát:

Hol volt, hol nem volt... talán az Üveghegyen is túl, ott, ahol a kurta farkú malac túr, élt egyszer egy fiatalember, aki nagyon nagy író akart lenni. Amikor megkérdezték tőle, hogy mit ért az alatt, hogy "nagyon nagy", akkor azt felelte, hogy "Olyan dolgokat akarok írni, amiket az egész világ olvasni fog, és olyan mélyen hat az emberekre, hogy mindenki sírni és zokogni fog, és kétségbeesésében és rémületében sikoltozik." Senki nem hitte volna, hogy ez lehetséges, de a fiatalember soha nem adta fel, és egy szép napon végül rámosolygott a szerencse. Most ő írja a Windows hibaüzeneteit. 3)

1) Csepeli György és Prazsák Gergő: Örök visszatérés? Társadalom az információs korban. Jószöveg Műhely, Bp. 2010.

2) Wikipédia

3) www.info-media.hu

A mozi

SZÍVÁS, MONSIEUR BORGO!

A világon az első mozi a Cinématographe Lumiere volt. Azaz nem is volt ez még mozi. Párizsban a boulevard des Capucines 14. szám alatt, a Grand Caféban tartották az első mozielőadást 1895. december 28-ikán - az egykori biliárdteremben. Egy frank volt a beugró. Hogy ez mai mércével mérve sok vagy kevés? Tudja az ördög. Egy biztos: az első napon összesen harmincöt néző spendírozta meg ezt az összeget. A mozitörténet első üzemvezetője, Clément Maurice ekkor ajánlatot tett a Grand Café tulajdonosának, mely szerint a terem bérletéért hajlandó a bevétel 20 százalékát felajánlani. Mivel a terem napi bérlete 30 frank volt, Borgo úrnak nem kellett aritmetikai zseninek lennie ahhoz, hogy kiszámolja: napi 35 néző után pontosan 7 frankot kasszírozhat. Ezért aztán finoman elhárított monsieur Maurice ajánlatát, és inkább a tuti harminc frankot választotta.
Aztán Lumiere-ék mozija divatba jött, Párizs egyik látványossága lett, a napi bevétel pedig elérte a 2500 frankot. C'est la vie! 

Forrás: www.rezandras.hu

Internet és kultúra - "Gondold meg, hogy csak az ember olvas."

Az Internet már nem a jövő, hanem a jelenben valóság! A kultúra, az idő, a tér, egyén … szavakat át kell értékelnünk, át kell értelmeznünk a virtuális kultúra létrejöttével.

A Neumann-galaxis térnyerése nem jelenti a Gutenberg-galaxis végét, hanem egy új fejezetet nyit azok számára, akik ki tudják használni, és élvezni is mindennek előnyeit. A gyakran hangoztatott érvek, mint az, hogy az olvasó számára fontos a könyvek illata!, a lapozás élménye!, a könyvek hordozhatósága, nem állnak feltétlenül, és teljesen ellentétben a digitalizált könyvek nyújtotta olvasási élményekkel. Manapság például a piacon több gyártó tucatnyi sokfunkciós, könnyen kezelhető és hordozható e-book olvasója érhető el, egyre növekvő szériában és - talán hamarosan - csökkenő áron. Ma már nem lehetetlen dolog eze­ket az elektronikus dokumentumokat is akár este – ágyban olvasni - elalvás előtt. A képernyők kifinomodásával, a betűk átszínezhetőségével, nagyíthatóságával személyre szabhatjuk olvasási kényelmünket. Utazáshoz, nyaraláshoz nem kell már azon aggódnunk, hogy miként cipeljük kedvenc olvasmányainkat, százával vihetjük őket egyetlen könnyed gépen, akár a zsebünkben. A szö­vegeket másolhatjuk, jegyzeteket, véleményeket fűzhetünk hozzájuk, az idézeteket elküldhetjük barátainknak, akár azonnal, olvasás közben, ezen felül akár meg is beszélhetjük az olvasottakat, …

Csepeli György-Prazsák Gergő Örök visszatérés? című könyvében - az internet párti és internet ellenes állítások - kutatásuk (2008) eredményeként négy csoportot különítenek el az internet és a hagyományos értelemben vett kultúra viszonyának könnyebb megítéléséhez, megismeréséhez:

1. a békés egymás mellett élés hívei - 30% - a kultúra és az internet között nem látnak ellentmondást, szerintük a hagyományos kulturális intézményeket nem váltja ki, nem alakítja át, és ebből következően nem is teszi tönkre. Megnöveli a kulturális szabadságot, de nincs hatással a kulturális közösség fejlesztésére. A web-es alkalmazásokat nem tartják kultúraalakítónak. Itt a legmagasabb az iskolai végzettségűek száma.

Herring, Mark Y.: Tíz ok, amiért az internet nem helyettesítheti a könyvtárat című írásában (Könyvtári figyelő) 10 olyan okot sorolt fel - 2001-ben! -, amiért az internet és a digitális média nem képes helyettesíteni a papír alapú könyveket, illetve az ezeket őrző könyvtárakat:

1. Nem található meg minden az Interneten. Az összes folyóiratnak pl. csak mintegy

8%-a van fent.

2. A tű a szénakazalban elmélet: sok dolog nem található meg.

3. A weben nincs minőség-ellenőrzés.

4. Amit nem tudsz, az bánt igazán. A teljes szövegű webhelyek nem teljesek.

5. Problémák a könyvekkel. Az 1925 előtt publikált könyvekből a weben csak kb. 20 ezer cím van meg, pedig ezekre már nem vonatkoznak a szerzői jogi megkötések.

6. Az e-könyvek olvasókészülékeinek használata gyakran fejfájást okoz, megerőlteti a szemet. Kevesen szeretnek képernyőről olvasni, a használók nagy része a két oldalnál hosszabb dokumentumokat kinyomtatja.

7. Az Internet ellenére minden egyetemnek van könyvtára, mert egy teljesen virtuális könyvtárat létrehozni generációnkon belül lehetetlen.

8. A teljes digitalizálás hihetetlenül drága lenne. (Copyright költségek és problémák, a digitalizálás jelenleg iszonyúan munkaigényes.)

9. Az Internet egy kilométer hosszú, egy centiméter mély: kevés olyan dolog található az Interneten, ami 15 évnél régebbi.

10. Az Internet mindenhol jelen van, de a könyvek hordozhatóak.

Ma, tíz évvel később, már a 10. pont megdőlt, mert a „könyvek” is hordozhatók. A digitalizálás elterjedése következtében az interneten megtalálható dokumentumok %-os aránya biztosan növekedett, (teljes talán sohasem lesz).

2. „szkeptikusok” - 28% - a csoport tagjai nem hisznek abban, hogy az internet pozitív hatást képes gyakorolni a kultúrára, sőt azt vallják, pusztító hatást gyakorol rá – fölöslegessé teszi a hagyományos kulturális intézményeket, az általuk létrehozott tartalmakat. Ez a réteg lehet - nagyobb részben -, akik olvasnak, de nem interneteznek – 19%, illetve azokból, akik nem olvasnak, nem interneteznek – 37%? A kutatásból az is kiderült, itt a legmagasabb az átlagos életkor, a legnagyobb az aktív keresők aránya, inkább községekben élnek.

Az internet és a kultúra ok okozati összefüggéseire is felhívja a figyelmet. Talán még mindig értékesebbnek találják azt, ami papír formátumú. (Például, ha a szellemi tulajdonjog védelmére gondolunk!) „Az információs társadalom ugyan új szellemi termékeket és szolgáltatásokat hoz létre, de rögtön bünteti is azokat el nem ismertségük terhével. „ ¹⁾

3. „A párhuzamosok sohasem találkoznak” - 22% - a kultúra és az internet viszonyát olyannak látják, mint a „sohasem találkozó párhuzamosokét”. A csoport tagjai szerint a hagyományos kultúra szintereit, és magát a kultúrát sem teszi tönkre, nem teszi fölöslegessé az internet. Véleményük szerint az internet nem növeli a kulturális szabadságot, nem alakítja át a kultúrát, és nem gondolja úgy, hogy az internetnek szerepe lenne a kulturális közösségek kialakulásában. A web 2.0 logikájára épülő kultúrafelfogás sem áll közel hozzájuk. Magas a nők aránya, sokan élnek közülük községekben. Talán ez a réteg az, amelyik nem internetezik, de olvas, vagy nem internetezik, és nem is olvas?

4. „Optimisták” - 20% - ez a csoport sem lát ellentmondást a kultúra és az internet között, szerintük sem váltja ki a hagyományos kulturális intézményeket, és nem alakítja át, és ebből következően nem is teszi tönkre. Emellett azonban véleményük szerint az internet növeli a kulturális szabadságot, sőt át is alakítja a kultúrát. A kulturális közösségek fejlődésére is hatással van az internet, amiben látják a webes alkalmazások szerepét is. Emellé a - 25% - interneteznek is, és olvasnak, illetve az interneteznek, de nem olvasnak csoportot sorolnám. Tagjai a legfiatalabbak, az ő körükben legnagyobb a férfiak aránya, viszonylag kevés az aktív kereső, sok a tanuló.

„Mindeközben ne felejtsük el, hogy az Internet az autópálya-hálózatok mintájára tervezett haditechnikai rendszer. A hadsereg olyan eszközt akart, amelyik nukleáris támadás esetén is megóvja az irányítási struktúrát. A megoldás olyan elektronikus hálózat lett, amelyik azonnal átirányítja magát, ha egy vagy több kapcsolatot lerombolnak, ezáltal lehetővé teszi, hogy a túlélő szervek kommunikációképesek maradjanak egymással, és összehangoltan működhessenek. Az ilyen apparátussal rendelkező katonai hatalom a legsúlyosabb katasztrófák közepette is fenntartható. Nem árt tudni, miközben az Internet társadalmi, kulturális jellegéről beszélünk, hogy a Háló sokat istenített demokratizált jellege nem valami értelmiségi-anarchista szándékból fakadt, hanem szikár katonai szükségszerűségből. Ugyanez a szükségszerűség munkálkodott a Háló fejlődésének további szakaszaiban is, mikor a kutatás-fejlesztés szolgálatába állt – pontosabban szólva: a kutatás állt egyértelműen stratégiai célok szolgálatába. S működik hasonlatosan ma is, rejtve vagy csak kicsit palástolva azt a tényt, hogy az Internet a fogyasztói társadalom egyik izmosodó, a jövőben alapvető pillérét képezi, s készül a médiapiacon a neki megfelelő vegyértékű helyet elfoglalni. Ahol nem magasztos eszmék, nem is valamiféle népjobbító szándék, s a tiszta értelemben vett nevelés és kulturizáció az elsődleges szempont, hanem az elektronikus tartalmakat olvasó személyek fogyasztásra való minél alaposabb előkészítése, tudatuk kilúgozása …” ¹⁾

Az olvasás – ahogy a nagy angol tanulmányíró Matthew Arnold mondja – „maga a kultúra”.

Forrás:

1) R. Nagy József: Internet és kultúra – Internet vagy kultúra – Internet-kultúra

Csepeli György, Prazsák Gergő: Örök visszatérés? Társadalom az információs korban .

Jószöveg Műhely Kiadó Bp. 2010.

„Gondold meg, csak az ember olvas” – Márai S.