"Az udvaron Zsemlye Katalin tanítónő mosolyogva és végtelen szeretettel a szemében várja gyermekeit, az első osztályos kislányokat és kisfiúkat az első tanítási napra. ... Szép hivatás ez, amit már évek óta becsülettel végez: tanít, nevel, formálja a kisemberek lelkét, játékosan, egyszerűen, emberi módon."
- írta Sass Ervin a Békés Megyei Népújság 1957. szeptember5-i (csütörtök) számában.
Engem is mosolyogva, és végtelen szeretettel várt a Juhász Gyula Idősek Otthona egyik szobájában, karosszékében ülve. Gondosan rendezett naplói, fényképei, levelei, a régi óra az asztalon ... a tanítónő kora, szeméből áradó bölcsessége az első perctől kezdve bensőséges hangulatot teremtett beszélgetésünkhöz. Beszélgettünk, mesélt a múltról, a jelenről, a rubin diplomáról.
- Előttem a "Szarvasi Pedagógiai Főiskolai Kar" RUBIN oklevelem, melyet a 70 éve Bratislavában szerzett tanítói oklevelem alapján és 37 év szolgálati időm után kaptam. Mióta részt vettem ezen a megtisztelő, megható, felejthetetlen ünnepélyen, meghányom-vetem életem folyását. Szeretnék csak a szépre emlékezni, de feltornyosulnak bennem a nehézségek, amelyekkel meg kell küzdenem.
1913 május 15-én születtem Gútán, Csallóközben. Édesapám anyakönyvvezetőként került a községbe, később pénztárnok volt a takarékszövetkezetben. Sokat tevékenykedett a nagyközség fejlődésében. Négyen voltunk testvérek.
Az oklevelem megszerzése után a Gútán, a tanyasi iskolához kerültem ötödik tanerőnek.Helyszűke miatt hetente váltakozó rendszerrel tanítottunk, a naponkénti tanyára járás és egyéb nehézségek mellett, mint például a szegénység. 9 évi szolgálat után szerettem volna bekerülni a községi iskolába, de nem sikerült.
Már háborús világ volt, két évig Nagymegyeren tanítottam. Itt ért a Csehszlovákiából áttelepítésre kijelölt magyar nemzetiségű személyeknek a "Fehér lapja". Reménykedtünk, hogy a "nagyhatalmak" megvédenek bennünket és nem engednek kitelepíteni őseink földjéről.
1947 június 13-án 150 gútai magyar családdal Mezőberénybe telepítettek édesanyámmal. Nagyon mostoha körülmények közé kerültünk.
Egy évig Protestáns Általános Iskola felső tagozatában kaptam beosztást, majd az iskolák államosítása alkalmával 16 évig folyamatosan az első osztályosokat tanítottam.
Megüresedett a gyógypedagógiai kisegítő iskolában egy tanerő állása. Mivel nekem volt a legtöbb gyakorlatom a kicsinyek között, áthelyeztek oda. Hat évig tanítottam ott és 1969-ben 37 évi szolgálattal mentem nyugdíjba.
"Jézus tanítványa voltam, Gyermekekhez lehajoltam, A szívemhez felemeltem, Szeretetre így neveltem." - írta Benedek Elek. Én is így neveltem és tanítottam a rám bízott tanulókat.
A feletteseim megbecsültek lelkiismeretes munkámért és a tanítványaimmal, akár kicsik, akár nagyok voltak, az egymás iránti szeretet kapcsolt össze.
A tanterveket nem lehet szolgai módon végrehajtani, mert az értelmi képességeik szerint kell igazodnunk.
Nagyon fontos a nevelés, a közösségi formálás, egymás segítése.
Az iskolák államosítása után nagy nehézségem volt a cigány tanulók beiskolázásával. Felvállaltam volna egy külön cigány osztályt is, de a felettesek a beolvadást javasolták.
A pályám során nem sok örömben volt részem. De bevallom, hogy még most sem szakadtam el a régi tanítványaimtól, mert most is levelezünk vagy látogatásokkal örvendeztetnek meg ...
Hogy mit jelent nekem a most kapott kitüntetés? Hála tölti be a szívemet, hogy ezt a szép napot is megértem. A sok nehézséget is átvészeltem Istenbe vetett hitemmel.
Hálás szívvel megköszönöm ezt a szép ünnepségetés a díszdiplomát.
" Az emlékeimnek élek." - mondta. ...
Lejegyezve: 2002. október
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése